Bemutatkozott az Astra vállalat legújabb rakétája, a Rocket-3.1. Az Orbital Launch Attempt nevű küldetésen megrendelő és hasznos teher nem volt – és a siker ezúttal is elmaradt...
Előzmények
A Csendes-óceán partján lévő, alaszkai, Kodiak melletti Pacific Spaceport 3B indítóállásából startolt a legújabb, kis műholdakra optimalizált magánrakéta. A 2016-ban alapított Astra cég Rocket-3.1 nevű rakétája, a Rocket sorozat negyedik példánya. Az első két példány – a Rocket-1.0 és -2.0 – még 2018 júliusában, illetve novemberében indult szuborbitális repülésre. Az első repülés a cég szerint sikeres volt, de az FAA (Amerikai Szövetségi Légügyi Felügyelet) szerint „volt egy kis probléma”. A második repülésnél az első fokozat a tervezettnél rövidebb ideig működött. (Ezeken a repüléseken a második fokozat és a műhold helyét is egy „végfokozat-szimulátor” foglalta el.)
A Rocket Lab Electron (balra) és az Astra Rocket-3 rakétáinak összehasonlítása
A harmadik példány (Rocket-3.0) a DARPA Launch Challenge keretében próbált egy előre meghatározott indítási ablakon belül startolni. 2020. március 23-án az indítási kísérlet ugyanakkor teljes kudarc volt. Az irányító és navigációs rendszer hibás parancsa miatt a rakéta még a startasztalon kigyulladt és megsemmisült.
A Rocket-3 egy 11,6 m magas és 1,31 m átmérőjű szerkezet, melyet öt „Dolphin” (Delfin) típusjelű, RP-1 rakéta-üzemanyaggal és folyékony oxigénnel üzemelő hajtómű mozgat. A Rocket-3 egy 500 km magasságban húzódó (alacsony Föld körüli, LEO) pályára 100, míg napszinkron (SSO) pályára 25 kg-os műholdat lesz képes feljuttatni.
A fejlesztő és építő csapat a gyárban, a Rocket-3.1 indítóhelyre szállítása előtt. (Fotó: Astra)
A mostani repülés
A rakéta első, kísérleti startja szeptember 12-én, magyar idő szerint 5:19-kor volt. A végső startfolyamat az indítás előtt 75 perccel indult. T–45-kor kezdték meg az üzemanyag betöltését, amivel T–20 percnél végeztek. A rakéta fedélzeti rendszerei T–15 percnél vették át az irányítást.
A terv az volt, hogy az indítás után 5 másodperccel kezdik a rakéta hossztengely körüli forgatását, a maximális aerodinamikai terhelést (Max Q) T+60 másodpercnél érik el. T+123 másodperckor csökkentették volna az első fokozat hajtóművének tolóerejét, a MECO (az első fokozat hajtóművének lekapcsolása) T+138 másodperckor történt volna. Két másodperccel később levált volna az orrburkolatot, majd újabb 7 másodperc után a 2. fokozatot elválasztják az 1. fokozattól.
A 2. fokozat hajtóművének indítására T+2 perc 32 mp-kor került volna sor. Ezt a hajtóművet T+8 perc 48 mp-kor kapcsolták volna le (SECO). A rakomány leválasztási jelzést T+8 perc 51 mp-kor adták volna ki.
Ehelyett a felemelkedés után mintegy 30 másodperc elteltével az első fokozat idő előtt leállt, majd a rakéta a levegőben bukdácsolni kezdett, lezuhant, a földbe csapódott és felrobbant.
A fejlesztők weboldalukon – még jóval a repülés előtt – ezzel a repüléssel kapcsolatban a következő minimális célokat fogalmazták meg:
Ami ezen túl van – azaz a 2. fokozat sikeres gyújtása, működése, illetve egy 500 km magas pálya elérése –, azt „bónusznak” tekintették. De a jelek szerint ez alkalommal csak a lista első pontját sikerült kipipálni.
Akár hiszik, akár nem, a képen öt „Delfint” látunk...
Kapcsolódó linkek:
Az Astra startja kudarcba fulladt a rakéta első fokozatának hibája miatt (Spaceflight Now)
Egy Boeing 747 repülőgép szárnya alól indult a LauncherOne kétlépcsős hordozórakéta – igaz, egyelőre még hasznos teher nélkül, és mint kiderült, sikertelenül...
