Az SN 1987A jelű szupernóva közel négy évszázad óta a legközelebbi csillagrobbanás volt, a szomszédos Nagy Magellán-felhőben. Maradványa a kezdeti halványodás után most fényesedik, a lökéshullám és a környező csillagközi anyag kölcsönhatása miatt.
A tőlünk 165 ezer fényévre, egyik szomszédos galaxisunkban történt csillagrobbanás egyedülálló lehetőséget nyújt arra, hogy a csillagászok közelről tanulmányozhassák egy szupernóva utóéletét. Amikor egy nagy tömegű csillag működésének végére érve látványos robbanásban fejezi be „életét”, jelentős mennyiségben keletkeznek radioaktív izotópok (pl. 56Ni, 57Ni, 44Ti), amelyek folyamatos bomlása biztosítja a szupernóva megfigyelhetőségét. Évtizedek elteltével ez a fény fokozatosan elhalványodik. A halványodás után azonban újból fényesedés jellemzi a szupernóva környékét, de ekkor már a lökéshullám és a csillagközi anyag ütközése a fő energiaforrás. Az ebbe a fázisba való átmenetet eddig még nem sikerült megfigyelni: a távoli galaxisok szupernóvái túl halványak és kicsinek látszanak, saját Tejútrendszerünkben viszont a modern időkben nem figyelhettünk meg szupernóvát.
Az SN 1987A-val kapcsolatos friss eredményekről beszámoló szakcikk a Nature folyóirat június 9-i számában jelent meg. Eszerint a korábbi halványodás után most már valóban újból fényesedés jellemzi a szupernóva környékét.
Az SN 1987A ledobódó anyaga beleütközik a környező csillagközi anyaggyűrűbe. A lökéshullámok nyomán a Chandra-űrteleszkóppal is megfigyelhető röntgensugárzás keletkezik. Ezek a röntgensugarak látható fény kibocsátására is gerjesztik az anyagot. Ez már nem is a szupernóva, hanem az ún. szupernóva-maradvány sugárzása, amit itt a Hubble-űrteleszkóp felvételén láthatunk. (Kép: NASA / ESA / P. Challis / Harvard-Smithsonian Center for Astrophysics)
A Hubble-űrtávcső segítségével 1990, a teleszkóp pályára állítása óta folyamatosan megfigyelés alatt tartják az SN 1987A-t. Az új képen az az anyag látszik, amit a szupernóva szülőcsillaga még évezredekkel ezelőtt ledobott magáról. Miután a csillag felrobbant, a lökéshullám most éri utol a korábban eltávozott anyagot. A mostani felvételen világító gyűrű átmérője mintegy 1 fényév. Amíg az SN 1987A maradványa fiatal, mindig távolabbi rétegeket ér el a lökéshullám, s még nem kuszálja teljesen össze a környező anyagot, addig a színképek tanulmányozásával a csillagászok megkísérelhetik visszafejteni a csillag végállapotának, az anyagledobódásnak a történetét is.
A Hubble képsorozata az elhalványodó, majd 2001 körül újra fényesedni kezdő SN 1987A-ról. (Kép: NASA / ESA / J. Larsson et al.)
Kapcsolódó linkek:
Fényesedik az SN 1987A maradványa (Space.com)
Űrtávcsöves megfigyelések szerint a Markarian 739 jelű közeli galaxisban nem egy, hanem két szupernagy tömegű fekete lyuk „lakik”.
