A józan ész győzelme:
30 éve repült a Szojuz-Apollo (1. rész)

Az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió, miután az űrverseny eldőlt és a politikusok „megenyhültek” egymással szemben, egy közös űrrepülést határozott el és hajtott végre 1975 júliusában.

A világ két vezető hatalma közel két évtizedig azért gyürkőzött az űrben, hogy bebizonyítsa a másiknak az – egyébként nem létező – tudományos, technikai fölényét. Vosztok, Mercury, Voszhod, Gemini, Apollo és Szojuz űrhajók repültek egyre-másra és a fedélzetükön utazó űrhajósok fantasztikusabbnál fantasztikusabb tetteket hajtottak végre a verseny jegyében – és akkor még a rengeteg űrszondáról említést sem tettünk. Bizonyos szempontból ez haszontalanul elfecsérelt energia volt, értelmetlenül, párhuzamosan végzett kutatásokkal, fejlesztésekkel, elpazarolt emberi és anyagi erőforrásokkal. A Tudomány számára a legkedvezőbb a nemzetközi összefogás lett volna, ám erre csak a két szuperhatalom közötti 70-es évekbeli politikai enyhülés oldalvizén kerülhetett sor, majd` két évtizeddel a Szputnyikot követően, elsőként egy közös (űr)repülés formájában.


Az ötlet a két űrnemzet közös programjára Amerikában született, még a „verseny” legintenzívebb szakaszában, 1969-ben. A NASA több levelet küldött a Szovjetunióba korábban is, az együttműködést ajánlgatva, de igazán komolyan csak a holdraszállás sikere után gondolták az amerikaiak, hogy megpróbálkoznak az együttműködést tető alá hozni. Tom Paine, a NASA első embere az Apollo-11 leszállási helyére tartó Nixon kíséretében utazott és még ott, a repülőn meggyőzte az elnököt, hogy hivatalosan is próbálkozhasson.

Paine levelekkel bombázta a Szovjet Tudományos Akadémiát az űrbeli együttműködés előmozdításáért. De az ellenfél fülei sokáig csukva maradtak. A világban eközben szerencsére más szelek kezdtek fújni. A nixoni-brezsnyevi éra alatt beindult egy enyhülési folyamat, 1969-ben megkezdődtek a híres SALT tárgyalások és már nem volt kötelező olyan mélyen gyűlölni az ellenfelet. A tudósok hamarabb találtak közös hangot és magántalálkozókon, vagy a különböző konferenciák büféiben jutott előre a nemzetközi űregyüttműködés ügye, melyre végül 1970 májusában került fel a korona: egy leningrádi űrkonferencián a szovjet kormányfő bejelentette, hogy készek egy közös programra.


A közös programról azonban sokáig csak az elhatározás volt meg, még a keretek is bizonytalanok voltak. Hosszas tárgyalások során jutottak el a program végső formájához: az amerikai Apollo és a szovjet Szojuz űrhajók randevúznak és kapcsolódnak össze Föld körüli pályán (a szovjet tervek szerint egy Apollo űrhajónak kellett volna ellátogatnia az akkor még meg sem lévő Szaljut űrállomásra, míg az amerikaiak szívesen láttak volna Szojuzzal érkező látogatókat a szintén csak tervfázisban lévő Skylab-en: a józan hangvételű tárgyalásokból aztán kimaradt a Szaljut és a Skylab). Nixon és Koszigin 1972. május 24-én írta alá az egy hónappal később hivatalosan is Szojuz-Apollonak – vagy Apollo-Szojuznak – elnevezett programról szóló megállapodást.

A Szojuz és Apollo űrhajók azonban nem tudtak volna közvetlenül összekapcsolódni, lévén a két űrhajóban más-más légkört használtak a tervezők (az Apollóban csökkentett nyomású tiszta oxigént, a Szojuzban pedig levegőt). Kellett egy zsilip a két űrhajó közé, ha azt akarták, hogy az „utasok” átszállhassanak egymáshoz. Erre a célra közösen kifejlesztettek egy új modult, melyet az Apollo űrhajórendszer szállított Föld körüli pályára (pontosan úgy, ahogy korábban a holdprogramban a holdkompot). Az új egység viszonylag egyszerűnek ígérkezett, mindössze két ellentmondó követelménynek kellett megfeleljen, elég helyet kellett biztosítani 3-4 űrhajósnak, ugyanakkor a startnál el kellett férjen a Saturn rakéta S-IVB fokozatában (a holdkomp helyén).

A program zökkenőmentesen haladt előre. A két fél az 1973-as párizsi repülőkiállításon állt a nyilvánosság elé, ahol amerikai és szovjet űrhajósok már együtt válaszoltak egy óriás Szojuz-Apollo modell mellett a látogatók kérdéseire. Az űrhajósok közül többen is voltak, akiket néhány nappal korábban hivatalosan is kijelöltek a repülésre (például a komplett szovjet első és tartalék legénység). A tisztesség a különleges programban nagyon nagy nevekre esett. Szovjet oldalon Alekszej Leonov, a világ első, űrsétát tett űrhajósa lett a parancsnok, kutatóűrhajósként pedig Valerij Kubászov került jelölésre, aki egy különleges repülés, a hármas Szojuz-6-7-8 részese volt korábban és ő végezte az első űrhegesztést is. Az Apollo parancsnoka Tom Stafford, a Gemini-6, Gemini-9 és Apollo-10 űrhajósa lett, de még nála is híresebb volt a dokkolómodul pilóta – az újonc – Deke Slayton. Slayton a Mercuryhoz kiválogatott első hét amerikai űrhajós egyike volt, de egészségügyi okokból nem repülhetett. Helyette a NASA pilóták (köztük az űrhajósok) főnöke lett és az Apollo programban az ő tiszte volt kijelölni a legénységeket (ő mondhatta tehát meg, hogy ki lesz az első ember a Holdon). Az űrrepülésért azonban egész pályafutása során küzdött, ezért inkább vállalt egy szívműtétet is, hogy az egyébként panaszmentes betegségéből kilábalva ismét űrrepülésre alkalmas legyen. Főnöki státuszát gondolkodás nélkül eldobva, a műtét után újra űrhajósjelölt lett és talán némileg jutalomként megkapta az utolsó Apollo repülés egyik helyét. Az Apollo harmadik utasa Vance D. Brand lett, aki szintén újonc volt, de később az űrrepülőgépekkel még háromszor repült.

A legénység felkészülésére is speciális módot választottak. A kijelölt űrhajósoknak össze kellett csiszolódni, ezért hol Csillagvárosban, hol Houstonban gyakoroltak. A nyelvi akadályokat úgy hidalták át, hogy az amerikai legénység megtanult oroszul, míg Leonovék pedig angolul és a hivatalos rádióforgalmazásban mindenkinek a másik nyelvén kellett megszólalnia.


Az előkészületek végén jöhetett a kettős start. Július 15-én először a Szojuz-19 startolt el. A korábbi titkosságot félretéve az egész világ is tanúja lehetett (azaz először lehetett tanúja élő közvetítésben) egy szovjet űrhajó startjának. Leonovék simán orbitális pályára álltak. Eközben amerikai kollégáik még aludtak, az ő startjuk később volt (csak a reggelinél nézték meg felvételről a Szojuz startját).

Angolul, vagy oroszul lesz, ma a visszaszámlálás? – viccelt Stafford, amikor rájuk került a sor a startnál. A visszaszámlálás („hagyományos” módon angolul) lefutott és a Saturn IB rakéta is rendben pályára állította az Apollo-18-at.
Mü nahogyimszja na orbite (Orbitális pályán vagyunk) – jelentette Brand, hogy valóban megkezdődött a közös szovjet-amerikai repülés.


Folytatjuk…

Dancsó Béla

Cikk nyomtatása
A rovat archívuma

Gyorskereső

Rovatok

Támogatóink

játékbolt ahol gyerekjáték a vásárlás

Tetszik / Like

Kiemelt partnerünk

Magyar űrkatalógus