A giroszkópok szöghelyzetadatait nem csak a számítógép kapta meg, hanem az űrkabin műszerfalába épített két, a repülőgépek műhorizontjához hasonló kijelzőképű, a kabin térbeli pozícióját indikáló, multifunkciós mechatronikai műszer is, az FDAI (Flight Direction Attitude Indicator). A fenti ábrán a DSKY kezelői interfész fölött látszik az egyik.
Az űrutazás során a giroszkóp-platformot többször be kellett tájolni. A tájolás optikai műszerek segítségével történt. Az egyik az ún. szkennelőteleszkóp. Ez gyakorlatilag két, egymással szembe fordított távcsőből álló, 1-szeres nagyítású, szállemezes látómezejű periszkóp volt, melynek külső optikája elé elfordítható tükröt szereltek. A másik optikai műszer az ún. szextáns, amely egy megadott állócsillag és egy kijelölt földi v. holdfelszíni pont közötti szög mérésére szolgált. Mindkettőt a hajózó személyzet navigátora kezelte. Az AGC a tükrök elfordítási szögadatait kapta meg, és ezek alapján állította be az IMU-t. A navigációs rendszer rövid, tömör összefoglalója hozzáférhető. Némi internetes kereséssel még részletesebb adatok, tanulmányok is fellelhetők.
Az AGC vezérelte szükség esetén az SM főhajtóművét és egyéb rendszereit, valamint az SM, ill. a visszatérés során a CM kormányfúvókáit, vezérelte a dokkolóradart és elemezte annak jeleit. Átadta a telemetria rendszer számára a szükséges adatokat (Uplink) és fogadta a beérkező adatokat (Downlink). Utóbbi csatornán keresztül közvetlenül a földi irányítástól is fogadhatott parancsokat.
A központi egység szószervezésű volt, 16 bites szóhosszal. Az utasításszó 1 paritásbitből (mindig páratlanra egészítette ki az 1-ek számát), 3 utasításbitből és 12 címbitből épült fel. Három utasításbit összesen 8 utasításból álló utasításkészletet jelentene. Nyolc jól megválasztott utasítással elvileg lehetséges ugyan bármilyen feladathoz programot írni, csakhogy az ilyen programok igencsak terjedelmesek lennének! Márpedig akkoriban talán a memóriák (ROM, RAM) jelentették a számítástechnika „szűk keresztmetszetét”: nagyon drágák és nagyon terjedelmesek voltak. A fejlesztőknek kompromisszumot kellett keresniük az utasítások száma és a programok memóriaigénye között. Végül is 34+10 utasítást definiáltak. Ezek meghívására változatos, itt nem részletezendő trükköket (pl. indexelt utasítások stb.) eszeltek ki.
A 12 bites cím is kevés lenne az összesen 38 Kszónyi memória megcímzésére. Ezért a ROM-ot 1 KiB-es, a RAM-ot 256 szavas lapokra (bank) osztották, és két lépésben címezték meg. Erre szolgált a memóriacím-regiszter, a ROM-bankregiszter, ill. a RAM-bankregiszter. Az AGC-nek összesen 20 különböző célú regisztere volt.
A memóriában tárolt adatszó 1 paritásbitből, 1 előjelbitből és 14 adatbitből állt. A négy központi regiszterben (A, Z, Q, LP) paritásbitet nem használtak: az első bit volt a normál, a második a kiegészítő előjelbit. A két előjelbit kombinációjából adódott a „negatív érték”, a „pozitív érték”, a „negatív túlcsordulás” és a „pozitív túlcsordulás”. Definiálták még a dupla pontosságú (kétszavas) számábrázolást.
A központi egység a parancsokat 1 - 6 óraciklus alatt hajtotta végre. A leggyakoribbak a kétciklusos utasítások voltak.
(Folytatjuk a kijelző- és kezelőegység bemutatásával!)
Pálinkás Tibor
Az itt sorozatban közölt cikk eredeti, részletesebb, további képekkel és kapcsolási rajzokkal illusztrált változata a Rádiótechnika Évkönyve 2012-es számában jelent meg. Ezúton köszönjük az utánközlés lehetőségét. A más érdekes, köztük űrkutatási vonatkozású cikkeket is tartalmazó évkönyv kapható nyomtatott és digitális változatban is. További információ a kiadó Rádióvilág Kft. honlapján!
