Neil Armstrong, a legenda

„A létra alján vagyok…Most lelépek a talpról.” Ez a mondat még csak az izgalom csúcsára röpítette a tévéközvetítést 1969. július 20. éjszakáján, a következő mondat (igen az, a „kis lépéses” jött utána!) legendává emelte Armstrongot. Ehhez „csak” az Apollo-11 parancsnokának kellett lennie.

Neil Armstrong a világ legjobb, legkülönlegesebb aviátora akart lenni, ahogy a legtöbb társa, aki valaha is pilótának állt. Némelyekből mindössze ígéret maradt, némelyek álmaik repülőgépe helyett egy kávédarálóval laffogtak az égen, némelyek idő előtt belehaltak az álmuk kergetésébe, de egy szűk csoport bebocsátást nyert a pilótamennyországba. A berepülőpilótáknak a világ legkülönlegesebb repülőeszközein a világ legkülönlegesebb feladatait kellett végrehajtani, Armstrong pedig közéjük tartozhatott. Aztán jött egy lehetőség, és egy mindennél különlegesebb repülési ág született. És csak a legjobbak legjobbjai lehettek részesei ennek az új csodának. Armstrong is ezek közé tartozott, de kétszer is rossz ajtón kopogtatott. Hiába szeretett volna űrhajós lenni a Man in Space Soonesttel, vagy Dyna-Soarral. Mire bejutott az áhított körbe, az űrhajósok közé, a világ legkülönlegesebb aviátora cím elkelt, egy mosolygós orosz srác, bizonyos Jurij Gagarin érdemelte ki egy mindössze másfél órás repüléssel. De az Apollo program bejelentésekor egy újabb esély nyílt a világ legkülönlegesebb aviátora címre: aki elsőként léphetett a Holdra, lekörözhette Gagarint. Armstrong pedig ott volt a startvonalnál, hogy ez az ember ő lehessen.

Az a társaság, ahová Armstrong bekerült 1962-es kiválasztásakor, versenyzőkből állt. Óriási könyökölés dúlt az érdekes, vagy még érdekesebb feladatokért. De ezek között mind felett állt a Holdra lépni. Hogy ki legyen a győztes ebben a versenyben, azt egy kéttagú „zsűri”, Deke Slayton és Alan Shepard döntötte el. Volt egy kiszámítható legénység-kijelölési szisztéma, ami szerint egy jó darabig Pete Conrad neve állt a küldetések és személyzetek mátrixának metszéspontjában, de jó esélye volt még Tom Staffordnak és Armstrongnak. Aztán az oroszokkal való verseny komplikációi – az Apollo-8 és Apollo-9 helycseréje – miatt Armstrong és Conrad helyet cserélt ebben az „automatikus” szisztémában. Ugyanakkor a „zsűri” világossá tette, hogy a feladat szakmai bonyolultsága és a történelmi volta miatt bármikor hajlandóak sutba dobni a szisztémát és a legjobbat beemelni az első holdraszállás parancsnoki ülésébe. De Slaytonék ilyen soron kívül beemelendő jelöltjei egymás után fogytak és nem maradt más, mint az automata szisztéma. Ebben pedig Armstrong – és csapata –állt legelöl. Slayton 1969. január 6-án közölte Armstronggal, hogy övé a küldetés, őt jelöli a történelem talán legfontosabb repülésére.

Hogy a Holdon is ő lesz az első ember, csak pár hét múlva dőlt el. Az Apollo-11 kijelölt holdkomppilótája, Buzz Aldrin indított útjára egy kisebb vitát, hogy ki száll majd ki elsőként a holdfelszínre és kié lesz a történelmi jelentőségű elsőség. Megvitatták a Gemini programból származó etikettet, sőt a haditengerészeti etikettet is, felmerült még a rangidősség kérdése, sőt még az ABC is, hogy kinek a neve állna előbb benne, eldöntendő, hogy ki szálljon ki először, ha már ott lesznek a Holdon. A vitát egy Grumman mérnök csendes megjegyzése döntötte el: a holdkomp ajtaja balra nyílik, márpedig ott a parancsnok áll és csak ő tud kiszállni először (ja, és a holdkompot már nem fogják áttervezni és módosítani, bárki bármit talál ki). A kérdést tehát Deke Slayton és egy ismeretlen tervező döntötte el, aki a zsanérokat a kijáratnak arra a bizonyos „ajtófélfájára” rajzolta.

Ám Armstrong számára – ahogy általában akkoriban az űrhajósok nagy többsége számára – nem az első lábnyom volt a fő vonzerő, hanem a leszállás maga, mint feladat. Ezt tekintette mindenki a holdraszállás legnagyobb kihívásának, leszállni egy prototípus első repülésén egy olyan helyre, ahol még senki sem szállt le. Pilótaként bizonyítani.

Armstrong és Aldrin (no és Collins) szinte beköltözött a szimulátorba – pontosabban szimulátorokba, mivel a holdkompnak Houstonban és Cape Kennedy-n is volt egy-egy példánya, Collins CSM szimulátora pedig szintén egy másik egység volt. Fejenként több mint 400 órát gyakoroltak, hogyan fognak majd leszállni. A gyakorlások csúcsán eljutottak a tökéletességig: Armstrongék a Cape Canaveralen levő gépben, Collins a houstoni CSM szimulátorban ült, míg az irányítás a nagy irányítóteremben szintén Houstonban. Rádión tartva a kapcsolatot, lejátszották a leszállást. Még az 1,7 másodperces válaszidőcsúszást is szimulálták. Az eredmény: megannyi lezuhanás, felesleges leszállás-megszakítás. A leszállás előtt pár héttel inkább a kudarc volt a valószínűbb, mint a dicsőséges siker.

De már nem volt visszaút, a gyakorlások is elérték a kielégítő szintet, a döntés megszületett: Armstrongéknak kell megpróbálni a világ első holdraszállását. Egy héttel a nagy nap előtt még kaptak egy hétvégét a családdal. (Az ezt követő utolsó sajtótájékoztatón egy szemfüles újságíró jól szégyenben is hagyta az eset miatt a NASA-t, megkérdezvén „mi újság a karanténnal?”. Collins segítette ki a PR ügyekben elég ügyetlen, a kérdésre inkább csak feszengő parancsnokát, viccel mentette a nyilvánvalóan menthetetlent: „a feleségem és a gyerekek aláírtak egy nyilatkozatot, hogy egyikük sem hordoz vírusokat”.

Az út előtti utolsó mozzanatként Tom Paine, NASA igazgató ígért páratlan dolgot Armstrongnak. Paine ismerte Armstrong – és általában az összes pilóta – lelkületét, tudta, hogy az eredmény mindenek előtt állt a parancsnok számára. Ezért azt ígérte neki, hogy ha eredménytelen lenne a leszállás, megint Armstrong próbálkozhat újra egy következő repülésen. Nehogy inkább belehaljon Armstrong valamiféle túlzott bizonyítási vágyba, mintsem egy látszólagos kudarccal (egy megszakítással) hazakullogjon.

Aztán mindent a sorsra, a tudásra és technikára bíztak, amelyekkel Armstrong igencsak jóban volt. Az Apollo-11 óriási média- (és köz-) érdeklődés mellett startolt el Cape Canaveralról és három napnyi hibátlan repülés után kezdődhetett meg a parancsnok versenykűrje. Az egész holdprogram az ő kezében összpontosult. (Collins fenn maradt a Hold körüli keringési pályán, tehát ő is nézővé degradálódott, Aldrin pedig csak egy mitfárer volt, a leszállásnál minden Armstrongon múlt.)

– A Sasnak szárnyai vannak – ezzel az üzenettel vette kezdetét minden, ahogy Armstrong leválasztotta a holdkompot a parancsnoki hajóról, hogy megkezdhessék a leszállást. Aztán innentől a számítógép vezette a gépet, Armstrong nem avatkozott be, mivel nem is lett volna képes olyan finom manőverekre, mint a komputer. Csak figyelt és ugrásra készen állt, ha valamiért be kellett volna avatkozni. Megtörtént a fékezés. Az ablak előtt hátráló tájra koncentráló parancsnok kiszúrta és jelentette, hogy valamiért egy kicsit eltér a pályájuk az előre tervezettől és a kijelölt leszállási ponttól is el fognak térni.

Aztán eljött a minden berepülésen menetrend szerint bekövetkező hiba pillanata is. A számítógép rakoncátlankodott, de szerencsére az automata manőverezést nem befolyásoló módon. Az irányítás hamarjában megoldotta a problémát a legénység helyett, Armstrong pedig kifelé koncentrált, hogy végre a saját szemével is megtalálja azt a sima foltot a felszínen, ahová le kell érkezniük. A számítógép hibája azért bizalmatlanságra intette, hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan kézi vezérlésre váltott. Párat pöfögtetett a kormányfúvókákkal, hogy kipróbálja, ténylegesen milyen, ha ő irányít a komputer helyett. Majd ugyanolyan hirtelen, ahogy „kézire” kapcsolt, vissza is kapcsolta az automatikus irányítást. Még egy hibajelzés zavarta meg a koncentrációt, de az irányítás újra „továbbot intett”, közben kritikus magasságra értek. Armstrongnak meg kellett találnia a tényleges leszállóhelyet. De amerre a számítógép vitte a holdkompot, ott csak halálos veszedelem várt rájuk, felborulással, a holdkomp összetörésével fenyegető sziklák képében.

Armstrong ekkor döntött. Ahogy az F2H Bahnseen hat méterrel a lezuhanás előtt, ahogy az X-15-ben, a Rosamond-tó, az El Mirage-tó és az Edwards közül (a lezuhanás és a túlélés között) válogatva, ahogy a Gemini-8-on az ájulás előtti utolsó pillanatban a tiltott rendszert választva, vagy az LLTV-ben fél másodperccel a vég előtt tette. Döntött, csendben, mindenki mást kizárva a döntésből, anélkül, hogy bármilyen véleményt kikért volna. Ahogy egy parancsnok teszi, ahogy a világ legjobb aviátora teszi. Lekapcsolta a számítógépet és kézi irányítással kezdett manőverezni, hogy egy olyan hely felé kormányozza a holdkompot, ahol le lehet szállni. Mindezt úgy, hogy a holdkomp lényegében zuhanva rohant a felszín felé, az üzemanyag fogytán volt. Az irányítás persze látta a telemetriai adatokból, hogy a szótlan Armstrong mit csinál. – Azt hiszem jobb, ha most csendben maradunk – intette a többieket Charlie Duke, az Armstrong által külön kért CapCom, érezve, hogy most igazán senki nem tud többet tenni Armstrongnál.

A kellően sima terület pedig csak nem akart előbukkanni. – Hogy állunk az üzemanyaggal? – kérdezte a kiélezett helyzet ellenére szuperhiggadt Armstrong. – Nyolc százalék – jött hamar rossz hír tárgyilagos közlése Aldrintól. Armstrong a lezuhanás szélén egyensúlyozott. – Oké, az ott jó helynek látszik – döntött ismét, ahogy a szimulátorban tanulta. – Még túlmegyek azon a kráteren. Túl kell mennünk rajta. Már csak 20 méter magasan voltak, de még mindig Armstrong irányított a komputer helyett. A hajtómű gázsugara óriási porvihart kavart, elfedve a felszínt. De a parancsnok erre is talált megoldást, a porfelhőt itt-ott „átszúrták” a nagyobb sziklák, csak ezeket kellett figyelnie. – Hatvan másodperc – szólt immár Duke, megtörve a csendet, jelezve, hogy Armstrong a legvégsőkig elment a lehetőségeikben, a hajtóanyag immár alig elég valamire. Egy pillanatra a koncentráció mellé furcsa gondolat furakodott a parancsnok agyába: elégedetlen volt önmagával, biztos volt benne, hogy nem szépen repül az Eagle-lel. Elhessegette a gondolatot. Hat méteren voltak. Sikerült megállítani a hátrafelé sodródást, de ezúttal oldalra tört ki a holdkomp, Armstrong tovább birkózhatott. A por már dühödten kavargott. Újra Duke jelentkezett:
– Harminc másodperc. Armstrong lassan kifutott az időből, de ekkor egy hang minden kételyt szétoszlatott. Aldrin volt az.
– Kontakt fény. A holdkomp leszállótalpairól lelógó hosszú fémpálcák egyike érintette a felszínt. Az óriási koncentrációban Armstrong az első hibáját vétette, a műveleti terv szerint ebben a pillanatban kellett volna leállítani a hajtóművet, de elfelejtette és egy sima kis zökkenéssel értek talajt.
– Houston, itt a Nyugalom Bázis. A Sas leszállt. Armstrong győzött. Teljesítette a feladatok feladatát, minden pilóták legirigyeltebbike lett.

(Képek: NASA)

Innentől már csak két feladat volt Armstrong és társa számára: egy játszi kirándulás, aztán hazamenni. Hét óra múlva belefoghatott a kirándulásba is, az izgalmas bónuszba: elsőként léphetett a Holdra. Ehhez ki kellett mászni egy ajtón, lelépdelni egy létrán, leugrani a holdkomp lábának tányérjába. Megturkálni a cipője orrával a port, hogy merjen-e belelépni. És pár szót szólni egymilliárd emberhez: – A létra alján vagyok…Most lelépek a talpról. És egy emlékezetes mondattal örökre, kitörölhetetlenül bekerülni a történelembe:
– Kis lépés ez egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek. A többi, ahogy ő maga is, immár tényleg történelem.

(Folytatjuk!)

Kapcsolódó cikkek:
Neil Armstrong (1930–2012)
Neil Armstrong, a vadászpilóta
Neil Armstrong, a berepülőpilóta
Neil Armstrong, az űrhajóparancsnok
Neil Armstrong, a kísérleti pilóta
Neil Armstrong, a baleseti kivizsgáló
Neil Armstrong: egy legenda távozott
Neil Armstrong a történelemben