Önkéntelenül is a kérészek élete jut az ember eszébe, amikor 16 évi várakozás után néhány másodpercig láthatja a csodát. A csodát, ami már csak videofelvételeken marad meg az utókornak...
Valamikor ez idő tájt kezdődött az űrkutatás, közelebbről is az űrhajózás iránti, azóta is csillapíthatatlan érdeklődésem. Kicsivel később, ugyanazon év nyarán már élőben követtem az Atlantist, amint elindult űrtörténelmi útjára, hogy már ne csak néhány méterre közelítse meg a Mirt, hanem csatlakozzon is hozzá. Ekkor határoztam el, hogy néhány startot élőben is látni fogok.
1997 januárjában léptem be az akkor még nagybetűs Internet használóinak egyre népesebb táborába. A Rádiótechnikában találtam meg az első hivatkozást, amit meglátogattam, ami pedig természetesen nem volt más, mint a soron következő amatőrrádiós STS-küldetés, az STS-83 honlapja. Ekkor derült ki, hogy az STS-81 indításáig már csak néhány nap van hátra. Innentől kezdve nem volt megállás: a kimeríthetetlen információforrásnak köszönhetően egyre inkább naprakész lehettem az emberes űrkutatás minden fontosabb eseményét illetően.
Ebben a tekintetben főiskolásként jött el az igazi Kánaán: már nem csak havi néhány alkalommal, hanem akár naponta is leülhettem valamelyik számítógép elé a kollégiumban, hogy megnézzem, mi újság az űrrepülőgépekkel és a Szojuzokkal. Ma is emlékszem arra a napra, amikor az egyik évfolyamtársam számítógépe előtt ülve az STS-91-re készülő űrhajósok gépbe szíjazását követtem figyelemmel, mai viszonyokhoz képest igencsak gyenge felbontású RealVideo stream segítségével…
Aztán elvégeztem a főiskolát, munkába álltam, de a pillanat, amikor a floridai szigetvilágban saját szememmel szemlélem a lángcsóván utazó űrrepülőgépet, csak nem akart eljönni. Hiába, az anyagiak, a vízum, és megannyi probléma…
2003. február elsején pedig bekövetkezett az, amitől akkor már sokan tartottak egy ideje: a NASA újabb hét embert és még egy űrrepülőgépet elveszített. A hónapokig tartó bizonytalanságban az sem volt kizárható, hogy a programot teljesen leállítják… Szerencsére nem így történt, de a két és fél év szünet talán még a Challenger balesete utáni időszaknál is fájdalmasabb volt.
Aztán eljött 2005 nyara. Munkáltatóm fél éves tengerentúli kiküldetést rendelt el számomra, és időközben – az azt megelőző két évben megtett sok rövid időtartamú utazás miatt – összegyűlt egy bónuszjegyem is a Malévnál. Nem volt kérdés, hogy ezt az egyik amerikai partnerüknél váltom be egy floridai utazásra, természetesen a Columbia balesete utáni nagy visszatérés idején.
Az STS-114 startját aztán közel két héttel elhalasztották, és mivel akkor csak 4 napot szánhattam az útra, végül azt is csak tévében láthattam. Pedig akkor már karnyújtásnyira voltam tőle…
Aztán eljött 2010. Az az év, amikor a tervek szerint leállt volna a program. Régi jó szokás szerint azonban az utolsó utak átcsúsztak 2011-re, ám a sajtó egyre többet cikkezett már a Space Shuttle utáni időkről. Az egyetlen jó hír talán az volt, hogy nem az STS-134 lesz az utolsó repülés, hanem a tartaléknak felkészített Atlantis is repülhet még egy utolsót, STS-135 jelzéssel. (Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha az eredeti tervek szerint az Atlantis a Columbia balesete után már nem repülhetett volna, hanem csak donorként szolgálta volna tovább két másik társát.)
2011. május 20-án a NASA bejelentette a nagy dátumot, a Space Shuttle utolsó indításának dátumát. Két nappal később már megvásárolt repülőjeggyel vártam, hogy végre eljöjjön július 6., amikor indulhatok ismét Floridába, hogy 8-án megcsodálhassam az Atlantis utolsó repülését. A 2005-ös fiaskót megelőzendő immár 10 napos kint tartózkodással számoltam, hogy egy néhány napos halasztás is beleférhessen, ha úgy alakul.
Július 7-én érkeztem meg először a Kennedy Űrközpontba. Az időjárás elég barátságtalan volt, a felhős égbolt ellenére rekkenő hőség, magas páratartalom, és a legváratlanabb időpontokban szakadó eső. A mozgó szerelőtorony visszatolása (RSS Rollback) utáni fotózáshoz is esőben vittek ki bennünket busszal, előtte a biztonsági átvizsgálásnál nem egy tévéstáb és fotós felszerelése teljesen elázott…
És ott állt előttem a madár, mindössze 100-150 méterre. Fenséges és hátborzongató látvány volt. Nem tagadom, elérzékenyültem, pedig hol volt akkor még az indítás. Este ismét kivittek bennünket az indítóálláshoz, egy éjszakai fotózásra. Igazán ekkor éreztem magam mázlistának. Három fordulóban vittek ki bennünket, jómagam éppen lemaradtam az első buszról, és eleinte még morgolódtam is, hogy elszakadtam a többi magyartól. Az indítóállásnál azonban a látvány mindenért kárpótolt: a legszebb kékórás felvételeimet készítettem el az Atlantisról. Az első csapatnak túl világos, a harmadiknak pedig túl sötét volt már ehhez…
Az Atlantis a kékórában – utoljára.
Másnap aztán eljött az indítás napja. Az űrközpontba vezető utakon kisebb dugó alakult ki – még az egyik „hátsó” bejáraton is, amelyet én is választottam. Ennek eredményeként nem is tudtam elkészíteni az egyik hajnali fényképet, amit szerettem volna, a távoli indítóállással, és az azt megvilágító két xenonlámpa hatalmas fénycsóváival.
Az utolsó pillanatig szkeptikus voltam az indítást illetően. Az időjárás nem igazán kedvezett egy startnak, ráadásul bármilyen műszaki probléma is közbejöhetett. És persze ott voltak még előző este a villámok, ki tudja, milyen kárt tettek az indítóállás rendszereiben.
Végül gond nélkül lement a visszaszámlálás… Egészen T-31 másodpercig. Igen, itt váratlanul megállt a nagy óra. Bennünk pedig az ütő. Tanakodtunk, hogy mi lehet, és csendben kezdtünk lemondani arról, hogy az Atlantis még azon a napon elindul.
Egyszer csak elkezdett terjedni a szóbeszéd, hogy megoldják, mindjárt folytatódik a visszaszámlálás. Egy kolléga, rádióval a fülén, elkezdett visszaszámolni, és alig mondta ki a nullát, a nagy órán ismét elkezdtek peregni a másodpercek. 10-től kezdve minden egyes számot egyre hangosabban mondott a tömeg is. Aztán eljött az igazság pillanata, megjelent a két füstfelhő, és az űrrepülőgép, a hihetetlen méretű lángoszlop tetején egyensúlyozva, ám a tévéből megszokott dübörgés nélkül csendben elkezdett emelkedni.
Az Atlantis elhagyja a tornyot.
Persze, néhány másodperccel később megérkezett hozzánk a hang is, dübörgött a mellkasunk, és remegett a lábunk alatt a föld.
Készítettem ugyan néhány fényképet, de inkább azon voltam, hogy az emlékembe véssem az eseményt. Fotókat úgyis készít más is, jobbakat, közelibbeket is, mint én. Ahogy néztem a gyorsuló madarat, egyszer csak elemi erővel kerítettek hatalmukba az érzések. Körbenéztem, bizony nem én voltam az egyetlen, aki törölgette a szemét…
A show sajnos nem tartott túl sokáig, az űrrepülőgép gyorsan, mindössze 40 másodperc után eltűnt a szemünk elől a felhők fölött. De így is tudtuk: valami egyszerinek, valami megismételhetetlennek, valami igazán fenségesnek lehetünk a részesei. Minden túlzás nélkül: itt zajlik a történelem a szemünk láttára.
A látványba belefeledkezve későn vettem észre, hogy az Atlantis közben elhagyta a kamera látóterét. A nyomában maradó füstoszlop azonban szintén gyönyörű látvány. Mintha az tartaná a felhőket…
16 évet vártam rá. 8000 km-t utaztam érte. Végül 40 másodpercig láttam a csodát. Hogy megérte-e? Nem kérdés. Köszönöm mindazoknak, akik segítettek abban, hogy ennek a történelmi eseménynek részese lehettem.
Kapcsolódó cikkek:
1995 februárjának elején, középiskolásként épp egy kis angolnyelv-gyakorlásra készülvén bekapcsoltam a CNN-t. A néhai John Holliman épp azt próbálta elmagyarázni a nézőknek, hogy a Discovery üzemanyag-szivárgása miatt lehet, hogy meghiúsul az STS-63 legfontosabb célja, a Mir megközelítése. Szerencsére aztán a legénység és az irányítóközpont úrrá lett a problémán, és a Discovery 11 méternyire megközelíthette az űrállomást.
Egy éve történt Ledneczki István személyes hangú visszaemlékezése az Atlantis (STS-135) indításáról – és az űrrepülőgépekről. 
STS-135: Helyszíni tudósítónk jelenti
STS-135: Startfotók az Űrvilágnak
STS-135: Hazatért az Atlantis
Ma, magyar idő szerint 12:37-kor rendben elindult, majd pályára állt a Sencsou-9 űrhajó.
