A legelső Space Shuttle, a Columbia, az STS-1 felszállása előtt.
Szóval itt van az emberiség első többször felhasználható űrhajója, párhuzamos összeszereléssel, sérülékeny hővédő pajzzsal, hihetetlenül bonyolult technikai háttérrel. Harminc éves lett az amerikai űrrepülőgép, és lassan lejár az ideje. Most, ezen a történelmi ponton van talán a legjobb lehetőségünk arra, hogy értékeljük az űrrepülőgépet.
Nos, bennem a róla kialakult kép rendkívül kettős. Bővebben megfogalmazva: egy markánsan pozitív és egy markánsan negatív részre bontható. Mint az orbiterek hővédő pajzsa: részben fehér, részben fekete kerámialapok fedik a gépek testét, csak minimális az RCC panelek által fedett szürke színű felület. Az űrrepülőgép történelmi szerepe épp ennyire kettős a szememben. Egyfelől jó barátom, másfelől az „ellenségem”.
A pozitívumok legkiemelkedőbbike az a tény, hogy Nixon nem az emberes űrprogram leállítását választotta a megvalósítása helyett. Mivel a cél a spórolás volt, a másik két alternatíva (a Hold-program folytatása illetve az emberes Mars-program) eleve nem játszott. Így a Space Task Groupos történet anno 1969 igazából arról szólt, hogy Nixon rábólint-e az űrkompra, vagy egyszerűen becsukatja a NASA emberes részlegét.
Ezen kívül számos eredményt mutatott fel a flotta a bő három évtizedes története során, amely eredményeket nem érdemes nihilnek tekinteni csak azért, mert más rendszerek (pl. a Saturn-Apollo űrhajórendszer továbbfejlesztett változata) ugyanezen eredményeket olcsóbban, biztonságosabban és kiszámíthatóbban szintén meg tudták volna valósítani. Valamint arról is érdemes említést tenni, hogy a Shuttle nem kevés értékes tapasztalatot szolgáltatott arról, hogy mit nem és hogyan nem érdemes „odafenn” csinálni űrhajózás címszó alatt.
A legutolsó küldetést lerepülő Atlantis, a képen a végső Hubble-szervizelő küldetés indulása előtt. (Képek: NASA)
A negatívumok leginkább két helyen tapinthatóak ki. Egyrészt a Saturn-Apollo korszak mesés eszközeit megvalósító tudás jelentős része maradék nélkül elveszett. Másrészt az elmúlt bő három évtizedben rengeteg lehetőséget vesztegettünk el. Amelyekkel élni lehetett volna az alacsony Föld körüli pályán túlra mutató bolygóexpedíciók megvalósításának képében.
Amennyiben teljesen őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy valójában azt sajnálom, hogy a Space Shuttle nem vált be. Hogy nem vált valódi űrkomppá. Hogy nem képes legalább havonta egyszer elindulni, kiszámíthatóan. Valamint hogy nem biztonságos legalább annyira, hogy igazán nyugodt lélekkel lehessen embert ültetni a fedélzetére. Kár, hogy nem vált be. Mert akkor igen könnyű volna egyértelműen pozitívra értékelni a jószágot, és 2020-ig szóba sem került volna/kerülne a flotta leállítása.
Végül, amit a legjobban sajnálok: hogy sohasem repültem vele...
Németh Péter
