Az első részletes képek a „világ végéről”
(Rovat: New Horizons, Távoli világok kutatói - 2019.01.03 08:45.)

A New Horizons bemutatja a Kuiper-öv egyik kis égitestjét, amelynek alakja egy hóemberére emlékeztet.

A NASA űrszondája január 1-jén haladt el a 2014 MU₆₉ kisbolygó (nem hivatalos nevén Ultima Thule) közelében. Ez a legtávolabbi égitest, amelyet valaha közvetlen közelből megvizsgáltak űrszondával. Olyan messze van tőlünk, hogy a fénysebességgel haladó rádiójelei 6 óra és 8 percen át keresztezik a Naprendszert, amíg eljutnak a Földre.

Január 2-án estefelé a New Horizons kutatói felfedték az eddig érkezett legrészletesebb felvételeket a kisbolygóról. Ezek még mindig nem a legnagyobb felbontásúak, de türelemmel kell lenni, míg több adatot sikerül majd lesugározni a Naprendszerből kifelé száguldó űreszközről – amely ráadásul a következő időszakban tőlünk nézve a Nap mögé kerül, így a rádiókapcsolat egy ideig szünetel majd. Az alábbi kép 27 ezer km-es távolságból készült, míg a legnagyobb közelségben kb. 3500 km-re repült el a szonda a célpontja mellett.

2014 MU₆₉ kisblygó eddig legjobb felbontású képét a New Horizons LORRI (Long-Range Reconnaissance Imager) kamerája készítette január 1-jén, magyar idő szerint 6:01-kor, a legnagyobb közelség előtt mintegy fél órával. (Kép: NASA / Johns Hopkins University Applied Physics Laboratory / Southwest Research Institute)

A különös, hóemberre vagy földimogyoróhéjra emlékeztető alakú égitest két részből áll. A kutatók a nagyobbnak tréfásan az Ultima, a kisebbnek a Thule becenevet adták – ha már két részből áll maga a korábban nyilvános ötletpályázaton kitalált elnevezés is (jelentése kb. távoli sziget). Az egész égitest hosszanti irányban 31 km-es, a nagyobb gömböc 19 km, a kisebb 14 km átmérőjű.

Az első színes kép még a célponttól 137 ezer km távolságban készült és a várakozásoknak megfelelő vöröses felszínt mutat. Bal oldalt az MVIC (Multispectral Visible Imaging Camera) nevű kamera feljavított képe, amely a közeli infravörös, vörös és kék hullámhosszakon készült felvételekből állt össze. Középen a LORRI kb. ötször finomabb felbontású, de egyetlen színben készített képe, jobbra pedig a kettő kombinációja, amely így ötvözi a jobb felbontást és a színeket is. Már ezen a viszonylag alacsony felbontású képen is látható, hogy a két rész érintkezésénél világosabb, nagyobb fényvisszaverő képességű a felszín. (Kép: NASA / Johns Hopkins University Applied Physics Laboratory / Southwest Research Institute)

A kutatók első elképzelései szerint a két rész nagyon régen, a Naprendszer kialakulása óta máig eltelt idő 1%-a körül egyesült, egy nagyon kis sebességű ütközés következtében, és mintegy 4 és fél milliárd év óta így néz ki. A Naptól távol keringve, igen alacsony hőmérsékleten „befagyasztva” megőrizte az ősi környezeti körülményeket.

Az eddigi adatok szerint a kisbolygó tengelyforgásának periódusa 15 ± 1 óra, de az az érték a később érkező adatok alapján még pontosodni fog. Figyelemre méltó, hogy a 2014 MU₆₉ alakja és mérete mennyire pontosan megegyezik azzal az előrejelzéssel, amit korábbi földi mérésekből, a kisbolygó csillagfedéseinek megfigyelésével meghatároztak.