Akaratlanul is izgalmas objektumot választottak a NASA szakemberei a New Horizons következő célpontjának. Mozgalmasak lesznek az év utolsó és a jövő év első napjai.
Szinte az utolsó pillanatban sikerült kiválasztani azt a Kuiper-övbeli égitestet, amelyet a Plútó mellett elrepülő űrszonda ráadásként felkereshet. Az apró égitestet csak 2014-ben fedezték fel a Hubble-űrtávcsővel, amikor a New Horizons már javában közeledett a Plútó felé. A test egyelőre a felfedezéskor szokásos jelölést viseli, de a NASA szakemberei ígérik, hogy mire a szonda eléri a 2014 MU69-et, addigra „rendes” nevet is találnak neki, még ha csak ideiglenest is (a nagyközönség számára meghirdetett pályázattal keresik az alkalmas becenevet, arra azonban aligha lehet számítani, hogy a Nemzetközi Csillagászati Unió, az IAU ilyen gyorsan hivatalosként fogadná el a nevet).
A New Horizons újév napján, azaz 2019. január 1-jén repül el a 2014 MU69 mellett, amelyről felfedezése óta érdekes dolgok derültek ki. Annyi máris bizonyos, hogy a megközelítésre 1,6 milliárd kilométerrel a Plútón túl kerül sor, így az 2014 MU69 lesz a Naprendszer legtávolabbi objektuma, amelyet egy űrszonda közelről is megvizsgál. Egyúttal az is valószínűnek látszik, hogy ez lesz a valaha megvizsgált legprimitívebb és legősibb égitest. Az eddigi becslések szerint a 2014 MU69 mintegy 100-szor kisebb lehet a Plútónál. Ami viszont különösen érdekessé teszi: a legújabb megfigyelések szerint több, a gravitáció által lazán összetartott testből állhat.
Fantáziarajz a 2014 MU69 mellett elrepülő New Horizonsról (Kép: NASA / Johns Hopkins University Applied Physics Laboratory / Southwest Research Institute / Steve Gribben)
A Hubble-űrtávcső felvételei és az ESA Gaia űrszondájának katalógusa alapján a csillagászok tavaly júniusban és júliusban három olyan alkalmat találtak, amikor az 2014 MU69 pontosan a Föld és egy távoli csillag között halad el, rövid időre eltakarva a csillag fényét, azaz csillagfedést (okkultációt) idézve elő. A júniusi időpontban azonban hiába figyelték az adott csillagot Argentínából és Dél-Afrikából több távcsővel is, nem észlelték a csillag elhalványodását. Július 10-én a SOFIA repülő obszervatóriumot is bevetették, de akkor sem találtak semmit. Végül a harmadik alkalommal, július 17-én siker koronázta erőfeszítéseiket.
2017. július 10-én 22 távcsővel figyelték meg, amint a 2014 MU69 elfed egy csillagot. Az okkultáció lefolyásából próbálják rekonstruálni az égitest alakját. (Kép: NASA / JHUAPL / SWRI / Marc Buie)
Több tucat távcsővel, különböző helyekről végezték a megfigyeléseket, mérve a csillag fényváltozásának pontos menetét. A különböző helyekről végzett észlelések tanúsága szerint a fedés időpontja és időtartama változott, amiből arra következtettek, hogy az 2014 MU69 nem gömb alakú (ami persze a Plútónál 100-szor kisebb test esetében a legkevésbé sem meglepő). A mérések elemzése leginkább arra engedett következtetni, hogy a test két részből áll, amelyek vagy egymás körül keringnek, vagy nyakszerű tag köti őket össze (kicsit hasonlatosan a Csurjumov–Geraszimenko-üstökös alakjához).
Az igazi meglepetés azonban ezután következett. Alaposan átvizsgálták a SOFIA-val végzett sikertelen megfigyelés adatait, és észrevették, hogy a csillag rövid időre mégiscsak elhalványodott, csak éppen nem akkor és ott, ahogyan azt az előrejelzések alapján várták. Bár eredményeiket még csak előzetesnek tekintik, mégis úgy értelmezik az adatokat, hogy a 2014 MU69 körül apró hold keringhet, amelyet még a legnagyobb távcsövekkel sem sikerült lefényképezni. Ez takarhatta el a SOFIA műszerei elől július 10-én azt a csillagot, amelyet maga a 2014 MU69 viszont a repülőgépről figyelve nem takart el. Egy héttel később viszont a földi megfigyelőhelyekről nézve a hold nem okozott fedést. A legvalószínűbbnek látszó elképzelés szerint tehát a 2014 MU69 két, egymással összeérő, egymás körül keringő testből áll, amelyek körül, valamivel távolabb egy kisebb hold kering.
A 2017 nyarán végzett csillagfedés megfigyelések alapján rekonstruálták a 2014 MU69 összetett szerkezetét. Június 3-án elvétették a célpontot (az előrejelzés pontatlansága miatt a fedés keskeny sávja a Földön nem oda esett, mint ahol arra számítottak), július 10-én a SOFIA obszervatórium (mint utólag kiderült) véletlenül elcsípte a 2014 MU69 holdja okozta fedést, míg a július 17-i észlelés teljes siker volt. (Kép: NASA / Johns Hopkins University Applied Physics Laboratory / Southwest Research Institute / James Tuttle Keane)
Mivel a New Horizons érkezéséig már egy év sincs hátra, a csillagászoknak nem sok lehetőségük marad, hogy még a szonda érkezése előtt további részleteket tudjanak meg a 2014 MU69-ről. Az egyetlen alkalom augusztus 4-én kínálkozhat, amikor a fedés sávja Dél-Amerikán, az Atlanti-óceánon és Észak-Afrikán húzódik keresztül. A jelenséget elsősorban Kolumbiából és Szenegálból próbálják majd megfigyelni. Ezt követően a következő lehetőség már a New Horizons megérkezése lesz, mindamellett a kutatók arra számítanak, hogy a szonda kamerái csak a legnagyobb közelség előtt egy héttel lesznek képesen felbontani az égitest képét, és megállapítani, hogy két, három, vagy esetleg még több testből állhat. Az igazán látványos képekre csak a megközelítés napján és az azt követő egy-két napon számítanak.
A 2014 MU69 a Hubble-űrtávcső felvételein vöröses árnyalatúnak látszik, a test valószínűleg megőrizte 4,5 milliárd évvel ezelőtti, ősi állapotát, hiszen azóta a kb. 40 K körüli hőmérsékletű környezetben tartózkodott. A New Horizons 2019. január 1-jén 05:33 világidőkor közelíti meg legjobban az égitestet, amikor kb. 14 km/s sebességgel repül el mellette. A szonda jelenleg hibernált üzemmódban halad célja felé, a hibernációból június 4-én ébresztik fel, majd a műszerek ellenőrzése után augusztus közepén kezdődik a tényleges megközelítés érdemi része. A szonda első feladata az lesz, hogy kamerájával meg kell találnia a 2014 MU69-et, ami augusztusban vagy szeptemberben történhet meg. A sikeres észlelés alapján ellenőrzik a szonda pályáját, majd október közepe és december 22. között szükség esetén akár kilenc pályamódosító manővert is végrehajthatnak.
A New Horizons pályája következő célpontja, a 2014 MU69 felé. (Kép: NASA)
Eközben a kamera képein megpróbálják észrevenni a földi észlelések alapján gyanított holdat. A legjobb becslések szerint a hold átmérője – ha egyáltalán létezik – csupán 5 kilométer lehet, és mintegy 300 kilométer választhatja el a 2014 MU69 fő részétől. A tervek szerint a New Horizons 3500 kilométerre repül el az égitesttől, de ha a közeledés során felmerül a gyanú, hogy veszélyesen sok törmelék lehet az égitest térségében, akkor december közepéig még mód van arra, hogy a megközelítés távolságát a biztonságosabb 10 ezer kilométerre növeljék. Az első esetben a távolság csak harmada annak, amilyen messze a szonda 2015-ben a Plútó mellett elrepült, így a kutatók remélik, hogy még élesebb és részletesebb képeket kapunk, mint annak idején a Plútóról. A szonda további műszerei megpróbálnak valamiféle kómát kimutatni az égitest körül, továbbá víz, ammónia, szén-monoxid és metán nyomait keresik, természetesen mindegyiket jég formájában. Az adatok Földre továbbítása két évig is eltarthat, de december végén már előzetest, január első napjaiban pedig ízelítőt kaphatunk az eredményekből. Kapcsolódó cikkek: Kapcsolódó linkek:
Két égitest egy „áráért”?
Megérkezett minden adat a Plútóról
Amire még Alan Stern sem számított (2. rész)
Amire még Alan Stern sem számított (1. rész)
Célpontjelöltek az utolsó pillanatban
A New Horizons következő célpontjának holdja is lehet? (Spaceflight Now)
Karácsony a Kuiper-övben (The Space Review)
A Hubble- és Spitzer-űrteleszkópok egyesítették erőiket, hogy megörökítsenek egy apró, távoli galaxist, amelynek képét felerősítette egy gravitációs lencse.
