Schiaparelli és Lowell még csatornákkal hálózta be a Mars térképét, Hale viszont állította, nincs ott semmiféle csatorna. A vitát egyetlen dolog dönthette el, ha odamegyünk, és addig maradunk ott, amíg az egész felszínt nem láttuk. Ehhez nem kellett más, csak pályára állni a bolygó körül. Ja: persze a világon elsőként…
Az űrtörténelem első évtizede olyan volt, mint valamilyen tudományos mese: a világűr meghódítása, ember az űrben, űrséta, látogatás a Marsnál és a Vénusznál. Az eredmények tulajdonosai büszkeségtől dagadó kebellel tehették közzé: megcsináltuk. Ezt az évtizedet nevezhetnénk a „Képesség évtizedének” is. A második évtized aztán más kihívásokat támasztott, a lassan átalakuló feladat az elmélyült tudományos munka, a hosszú időtartamú megfigyelések beindítása lett. Például egy-egy bolygó részletes felderítésén keresztül. Például egy bolygó körüli pályán.
Az alapok természetesen megvoltak a továbblépéshez: szovjet oldalon a Luna-10, az amerikain a Lunar Orbiter-1 állt már pályára másik égitest – a közeli Hold – körül, míg más szondák a bolygók felé vezető utat járták be. A Mariner-2 a Vénusz, a Mariner-4 a Mars mellett repült el. Az űrkutatás előtt álló következő lépcsőfok a két elem összekapcsolása volt, hogy globális képet nyerjenek a tudósok az egyik bolygószomszédról az elrepülések röpke pillantásai helyett. A célpont is logikusnak tűnt: az óriásbolygók rögtön kiestek a rostán, hozzájuk még több tudás kellett (például egy hintamanőver begyakorlása), a Merkúr túl közel volt a Naphoz, a Vénusz felszínét pedig nem lehet tanulmányozni a felhőzet miatt. Így került a képbe egyedüliként a Mars.
A NASA még a hidegháborús „ki ér oda előbb, ki csinálja meg előbb” játék részeként elindított Mariner program egy állomásaként álmodta meg a Mars körüli pályára állást. A Mariner-3-mal és -4-gyel megtett, még kissé tétova lépések után hamar kialakult egy gyakorlat, amelyben a Hohmann-pályához szükséges két és fél évenként megnyíló indítási ablakban nem egy szonda, hanem szondapárok indultak. Így volt ez a Mariner-6 és -7 elrepülő szondák esetében, és ilyennek tervezték a Mariner Mars ’71 projektet is, amelyben egy szondapárost terveztek küldeni Mars körüli pályára. Vagy másképpen: a világon először terveztek amerikaiak pályára állítani űreszközt egy másik bolygó körül.
A Mariner-H, vagy Mariner-8 jelzésű szonda és a Mariner-I, vagy Mainer-9 jellel induló azonban nem azonos feladatot kapott. A Mariner-8 a vörös bolygó felszínének térképészeti célú fényképezését végezte volna, amely során a Mars-gömb 70%-áról kellett minden korábbinál jobb felbontású fotót készítenie. A Mariner-9-nek pedig a Mariner-6 és -7 légkör-megfigyeléseit kellett folytatnia.
A JPL tervezői egy viszonylag egyszerű utat választottak. A Mariner-6/7 repülésekhez tervezett szonda megfelelő technikai alapnak mutatkozott, csak egy nagyobb hajtóműrendszert kellett kapjon, hogy a Mars körüli pályára állást végre lehessen hajtani. Az alap űrszonda egy nyolcszög alakú magnézium keretre épült, négy darab, összesen 7,7 négyzetméter felületű napelemtől kapta az áramellátást. A szonda aljára pedig a műszerek platformja került, összesen 63,1 kg berendezést vitt magával a szonda. A Mars felfedezése persze nem egy kis NASA műhely belügye volt, a műszerek fejlesztése – ahogy az Amerikában megszokott – szerte az országban történt. Az ultraibolya spektrométer a Coloradói Egyetemről, az infravörös radiométer a Caltechről, Kaliforniából, az infravörös interferométer spektrométer pedig a marylandi Goddard Űrközpontból érkezett. A legnagyobb fejlesztést természetesen a hajtómű és a tartályok beillesztése jelentette. A szonda starttömege így 998 kg-ra nőtt, szemben az alapul szolgáló Mariner-6/7 412 kilogrammjával. Ezt a fejlesztést a rendelkezésre álló 2,5 évben különösebb gond nélkül végrehajtották a pasadenai mérnökök.
A Mariner-9 startja 1971. május 30-án. Az űrszonda ma 40 éve állt pályára a Mars körül. (Képek: NASA)
Azonban amikor a program átlépett a tettek fázisába, beütött a krach. A Mariner-8 1971. május 9-én startolt, de a kipróbált Atlas-Centaur rakéta ezúttal meghibásodott. A szondát pályára állító utolsó fokozatban a megszokott „rakétabetegség” ütötte fel a fejét. A hajtóműben oszcilláló nyomásváltozás indult be, majd idő előtt le is állt, így az egész szerkezet visszazuhant a Földre. A Mars-utazás helyett mindössze 1500 kilométert tett meg a szonda, és Puerto Ricótól északra az Atlanti-óceánba csobbant. A remény átszállt a Mariner-9-re.
(Folytatjuk!)
Kapcsolódó cikkek:
Az első igazi Mars-térkép születése: 40 éve repült a Mariner-9 (2. rész)
Az orosz Mars-szonda alacsony Föld körüli pályán ragadt, a Marsra vezető pálya elérésére szolgáló két hajtóműindítás egyike sem sikerült. Ha a hiba szoftveres eredetű, akkor van még remény a javításra, mivel a fedélzeti üzemanyagkészletből semmi sem fogyott.
