Új holdűrhajó születik (2. rész)
(Rovat: Űrpolitika, Távoli világok kutatói - 2005.09.27 07:49.)

Sorozatunk második, befejező részében a CEV űrhajót a világűrbe juttató hordozórakétákkal ismerkedünk meg, összehasonlítva azokat az űrrepülőgép-rendszerrel illetve a korábbi Saturn-5-tel.

A hordozóeszközök tekintetében rukkolt elő a NASA a legtöbb újdonsággal, bár ezek is a régi korokban gyökereznek. A legnagyobb újdonság az lesz, hogy egy holdutazáshoz az eddigi egy helyett mindjárt két startra lesz szükség. Az Apollo program „legnagyobb dobása” egykor pont az volt, hogy egyetlen rakétával, a mesés Saturn-5-tel megoldható volt az egész űrhajórendszer felbocsátása. A Saturn-5-tel egykor 48,5 tonnányi tömeget lehetett a Holdhoz küldeni és 140-et alacsony Föld körüli pályára állítani. Ma semmilyen, ehhez hasonló teljesítményű eszköz nem áll rendelkezésre Amerikában. (Harminc éve Nixon elnök még arra sem hagyott pénzt a NASA-nál, hogy az Apollo űrhajók és Saturn rakéták tervrajzait irattározzák).

Az Apollóhoz képest megnövekedett méretek – ergo nagyobb felbocsátandó tömegek – miatt azonban már a régi szuperrakéta sem lenne elég, így elő kellett venni egy ősrégi, ötvenes évek végi ötletet. Kennedy elnök annak idején még a tudósok számára is meglepetésként hirdette meg a holdprogramot úgy, hogy senkinek még csak fogalma sem volt róla hogy lehet kivitelezni egy ilyen repülést. Egy akkor, később elvetett munkahipotézis volt, hogy a rakéták elégtelen kapacitása miatt darabokban küldik fel a holdűrhajót és majd Föld körüli pályán több egymás utáni dokkolással állítják össze. Mivel a rendelkezésre álló rakétatechnika most sem elég az elképzelt holdűrhajók megfelelő mozgatására, kapóra jött a fél évszázados elképzelés, azaz két rakéta időben egymáshoz nagyon közeli startjával, két egységben viszik fel a holdűrhajót.

A rakéták kipróbált darabok lesznek. Maga a legénység az űrrepülőgépnél alkalmazott technikát alkalmazva száll majd fel. A kétfokozatú eszköz első lépcsőjeként az űrrepülőgép-rendszer szilárd hajtóanyagú (és többször felhasználható) gyorsítórakétáját használják majd, míg a második fokozatba az űrrepülőgép hajtóművét építik, egy kisebb (újonnan fejlesztendő) tartállyal kiegészítve.

A holdkomp, az utazáshoz szükséges hajtóműegység és üzemanyag pedig egy, a ma rendszereihez leginkább hasonlító szerkezettel jut majd fel, amely technikáját tekintve szintén a shuttle rendszeren alapul. Itt a ma is használatos hordozóeszköz fog startolni – középen a hajtóanyagtartállyal, kétoldalt a szilárd hajtóanyagú gyorsítórakétákkal – azzal a különbséggel, hogy a jelenlegi kettő helyett öt űrrepülőgép hajtómű fogja előállítani a szükséges tolóerőt. Ezzel a módszerrel már a néhai Saturn-5-éhez mérhető kapacitást tud majd elérni a NASA (a régi rakéta 140 tonnát tudott Föld körüli pályára vinni, az új rendszer 125 tonnát).

Az újdonságot azonban újra a régi elvekhez való visszatérés jelenti: az úrhajóknak és minden hasznos tehernek vissza kell kerülnie a rakéta csúcsára. A space shuttle rendszer achilles-sarka az ún. párhuzamos szerelés volt, azaz az hogy az űrsikló a tartály és a gyorsítórakéták mellett repül és nem rajtuk (a bekötési pontokon nem várt csavaró, feszítő erőhatások léptek fel, amelyek végül elvezettek a szigetelés leválásához és a Columbia katasztrófájához). Emellett egy esetleges startbaleset közbeni mentéshez újra visszakerül a szerelvény csúcsára a mentőrakéta, amely baj esetén leszakítja, és biztonságos távolságba viszi a kabint a felrobbanó hordozóeszköztől. Ezen újítások sokkal biztonságosabbá teszik majd a Holdhoz vagy majdan a Marshoz induló űrhajók útjának első métereit.

Sokat nyom a latban (és persze a NASA pénztárcájában) az a tény, hogy a CEV az Apollóhoz hasonlóan többcélú űrhajó lesz. A bolygóközi utakon kívül az űrállomás személyzetcseréi is rá hárulnak, igaz az űrépítkezéshez szükséges és az STS-ben meglévő teherszállítási kapacitás kiváltására valami mást kell még kitalálni.

Mindenesetre a 100 milliárd dolláros számla még igen sok kongresszusi csatát fog indukálni Washingtonban. Még további hat elnöknek kell úgy gondolnia, hogy a Mars minden pénzt megérő cél, miközben lesznek az USA-ban természeti katasztrófák, szegénység, és még számos más „pénzigényes” dolog is. Egy dolog tehát nem változott: a politikusok kezében vagyunk.