Vikingek a Marson: 30 éve landolt a Viking-1
(1. rész)
(Rovat: Űreszközök a Marsnál 1960-2000 - 2006.07.20 15:12.)

Spirit, Opportunity, Pathfinder, Mars Express, Mars Odyssey…Napjaink hatalmas űrszonda-armadája eltörpül egy 30 évvel ezelőtti program mellett. Minden idők legnagyobb marskutató programja, a Viking volt először valóban sikeres.

Az űrkutatók táborán belül megszületett egy új csoport, a bolygókutatóké. Az űrkorszakba lépve kézenfekvőnek látszott, hogy a Hold után/mellett a legközelebbi bolygószomszédainkat is felfedezzük. Ám a távolság miatt ez nem csak elhatározás kérdése volt, a Mars esetében nagyjából két és fél évente nyílik rá alkalom és csak az út fél évig tart. A hatvanas évek elején máris szondák indultak, hogy meglessék a Vörös Bolygót. De mindössze annyira tellett ettől a korai időszaktól, hogy Schiaparelli és Lovell marscsatornáinak létét cáfolják. A bolygókutatók kitűzték a célt: le kell szállni a felszínre. Elsőként egy szovjet szonda, a Marsz-3 szállt le sikeresen, de a siker mindössze 40 másodpercig tartott, mert a szerkezet inkább zuhant, mint leszállt a felszínre. De abban az időszakban ahol szovjetek voltak, ott amerikaiak is. Talán nem csoda, hogy hamarosan csillagos-sávos bolygókutató szonda is érkezett a Marshoz, nem is akármilyen.

1969-ben vetődött fel a NASA-nál, hogy egy marsszondát juttassanak a felszínre. A Viking névre keresztelt program mai szemmel nézve páratlanul gazdagnak indult. A kutatók két egységet akartak indítani, mindkettőben egy-egy keringő és egy-egy leszállóegységgel. És – szintén mai szemmel – hatalmas összeget kaptak a megvalósításhoz, 1 milliárd dollárból (mai áron úgy 5-6 milliárdból) gazdálkodhattak. A két szonda ehhez mérten grandiózus is lett, 3,5 tonnás szerkezetek indultak a szomszéd bolygóhoz (a keringő egység 2,3 tonnájából 1,4 tonna, a leszállóegység 1,2 tonnájából pedig 700 kilogramm volt a hajtóanyag tömege). Az eszközök pedig kettős feladatot kaptak. A keringő egységek az akkori kor fogalmai szerint nagyfelbontású kamerákkal térképezték a felszínt (nagyjából 50 méteres csúcsfelbontással). A térképezésen kívül a légkörrel kapcsolatos jelenségeket is keresték – porviharok, felhőzet stb. –, és végül a kijelölt leszállási térségen belül megfelelő leszállási pont kiválasztásában is szerepet kaptak. Ezen kívül még infravörös érzékelőkkel a felszín és a légkör hőmérsékletét, valamint a légköri és felszíni vízpára és vízjég eloszlását vizsgálták. A hatalmas keringő egység áramellátását egy négyágú, 10 méteres fesztávú „szárnyakból” álló napelemtábla-rendszer biztosította, szélmalomszerű megjelenést kölcsönözve a Vikingnek.

A küldetés főszereplői mégis inkább a leszállóegységek voltak, elsősorban az elébük kitűzött műveleti cél miatt. A Vikingeket az élet nyomait keresni küldték a Marsra. A leszálló szondarészek egy hatalmas 3,7 m átmérőjű, 2 m magas diszkosz alakú tartályban utaztak, amelyből az aerodinamikus fékezést követően váltak le, hogy ejtőernyővel és végül – a talaj felett – rakéták segítségével lefékezve simán leszálljanak a felszínre. Külső megjelenésüket tekintve rovarszerű szerkezetek voltak, három 1,3 m magas, tányérban végződő lábon álltak, amelyek egy hatszögletű vázat tartottak, rajta a műszerekkel, kommunikációs és energiaellátó rendszerekkel. Ez utóbbi a már a Holdon is használt plutónium generátor egy továbbfejlesztett változata volt. Segítségével minden időben (akár porvihar esetén, vagy éjszaka is) biztosított volt az energiaellátás. A kommunikációban az orbiterek szolgáltak átjátszó állomási szerepet. Érdekes összevetni a Viking maximum 1012 bit/másodperces Mars-Föld adatátviteli sebességét a mai 128000 bit/másodoperces csúcssebességgel.

Az élet kereséséhez széleskörű tudományos felszereléssel látták el a Vikinget. Három műszer is az élet nyomainak felderítésére szolgált, de vitt még a szonda egy mini meteorológiai állomást is, amely 1,6 méter magasan, az egyik láb tetején kapott helyet. Volt még egy gázkromatográffal egybeépített tömegspektrométer – a marsi légkör és talaj kémiai vizsgálataira –, valamint egy panoráma-kamera is a műszerek között. A talaj vizsgálatára pedig beépítettek egy 3 méterre kinyújtható ásókart, amely egyben mintavevőként is szolgált.

Az első Viking szonda 1975. augusztus 20-án startolt a Földről és 1976. június 19-én állt elnyújtott pályára a Vörös Bolygó körül. A kezdeti pálya 1500 – 32600 km-es ellipszis volt és pontosan egy marsi nap (1 sol = 24 óra 37,4 perc) volt a keringési periódus. A pálya 55 fokos szöget zárt be az egyenlítővel, marsközelpontját pedig a tervezett leszállási övezet fölött érte el, hogy fényképezhesse azt, és annak alapján válasszák ki a mérnökök a leszállóhelyet. A leszállóegység leválasztása egy hónap múltán, 1976. július 20-án történt meg. A három fázisú fékezőmanőver végén a Viking mutatta be az első problémamentes sima leszállást a Marson.

(Képek: NASA)

Folytatjuk!