A Föld „hangjai”
(Rovat: Űrcsillagászat Európában - 2008.07.01 12:10.)

Az európai Cluster műholdakkal a sarki fény jelenségét kísérő hosszúhullámú rádiósugárzást figyelték meg, s a felvett anyagok hanggá alakítva meg is hallgathatók.

A szóban forgó rádiósugárzás (Auroral Kilometric Radiation, AKR) hullámhossza a kilométeres tartományba esik, és a sarki fény keletkezésével függ össze. Magasan a felszín felett jön létre, a napszélből származó elektromosan töltött részecskék keltik. Ugyanezek okozzák később a légkörbe lépve a látványos sarki fényt. A kutatók korábban azt hitték, hogy a rádiósugárzás egy egyre szélesedő nyalábban hagyja el bolygónk környezetét, valahogy úgy, mint egy zseblámpa széttartó fénycsóvája. Most a Cluster műholdnégyes mérései alapján ezt az elképzelést el kellett vetniük.

Fantáziakép a négy Cluster műholdról, amelyek 19 ezer és 119 ezer km felszín feletti magasság között keringenek. Feladatuk a napszél és a Föld magnetoszférája közti kölcsönhatás kutatása. (Képek: ESA)

Három év alatt nem kevesebb, mint 12 ezer AKR eseményt elemezve arra a következtetésre jutottak, hogy a sugárzás a térben keskeny, egy adott síkba koncentrálódó nyalábot alkot. Azt is meg tudták állapítani, hogy pontosan honnan ered: a megnetoszféra mindössze néhányszor tíz kilométeres tartományaiból, pár ezer km-rel feljebbről, mint ahol maga a sarki fény keletkezik. A pontos térbeli behatárolás amiatt vált lehetővé, hogy négy, gyakorlatilag azonos Cluster hold kering a Föld körül, kötelékben. A műholdakat ugyanaz a rádióimpulzus más-más időpontokban éri el, a késési időkből pedig a keletkezés helye kiszámítható. (Igazából hasonló elven működik a GPS-es helymeghatározás is – ott a rádiójeleket műholdakról vesszük.)

Az AKR-t még az 1970-es években, műholdak segítségével fedezték fel. A Föld felszínére nem jut el ez a hosszúhullámú rádiósugárzás, mert elnyelődik az ionoszférában. (Nem is baj, hiszen nagy intenzitása miatt elnyomná a rádióadásainkat.) Ahol sarki fény van, ott van AKR is. Ez ugyancsak igaz más bolygók esetében: a Jupiter és a Szaturnusz, a Naprendszer két legnagyobb óriásbolygója körül végeztek is ilyen űrszondás méréseket. Egy külső megfigyelő számára a Föld, különösen az 50-500 kHz-es frekvenciájú tartományban, egy erős rádióforrás, összemérhető a Jupiterrel.

Ha léteznének földönkívüli civilizációk, lehet, hogy ez a jel volna az első dolgok egyike, amit a mi bolygónkról detektálnának. A logikát megfordítva, idegen bolygók irányából érkező, ehhez hasonló jelek után a jövőben akár mi is kutathatnánk – bár ehhez a mainál sokkal érzékenyebb rádióantennákra volna szükség. A módszer egyszer talán az erős mágneses térrel rendelkező, távoli csillagok mágneses tulajdonságainak tanulmányozására is alkalmazható lesz.