Elhunyt Michael Collins, az űrtörténelem szürke eminenciása (3. rész)
(Rovat: Mercury és Gemini, Az Apollo holdprogram - 2021.05.02 06:15.)

Nagy idők nagy tanúja volt. Harmincnyolc évesen túl volt élete fő művén, azonban még tartogatott számára szép feladatokat a sors.

A holdraszállás óriási ovációja közepette ő volt az első, aki a trióból megbontotta a sort. Előbb természetesen még részt vett az ún. Giant Leap Touron, amelyben hármasuk végigjárta a világot, hogy népszerűsítse az űrkutatást – és persze hogy a világ láthassa őket. 37 nap alatt 23 országban jártak, érintve az összes földrészt, körbejárták a világot. Az elnök, Richard Nixon kölcsönadta nekik az Air Force One-t. Vendégeskedtek a Buckingham-palotában, kezet fogtak VI. Pál pápával, bezsebeltek számos kitüntetést. Egyedül a szocialista országokat nem érintették, csupán – a Magyarországhoz legközelebbi állomásként – Belgrádban álltak meg, Tito félig szocialista, félig kapitalista Jugoszláviájában. Utoljára pedig a világ legkülönlegesebb hotelében tölthettek el egy éjszakát: a Fehér Ház vendégei voltak. A Giant Leap Tour után azonban Collins úgy döntött, hogy ő ezennel megtette a kötelességét. Slayton még felajánlotta neki, hogy visszateszi a legénységi rotációba és így végül az Apollo–17-tel maga is leszállhat a Holdon, ám ő ezt finoman visszautasította. A lelke mélyén katona volt: a holdraszállással és az ahhoz vezető úttal ő arra esküdött fel, hogy országa legyőzi a szovjeteket. Ez megtörtént, a feladatot elvégezte és így nincs további keresnivalója a NASA kötelékében.

Tette ezt egy ajánlattal a tarsolyában. Még a jószolgálati út előtt Tom Paine, a NASA főigazgatója félrevonta és közölte vele, hogy megkeresték a Külügyminisztériumból, mégpedig William P. Rogers külügyminiszter, hogy az igazgató vegye rá Collinst, hogy legyen a külügy sajtófőnöke (állítólag az ötlet magától Nixontól származott). A haza szolgálatához ez egy új terepének ígérkezett. 1969 novemberében csapott a külügy(miniszter) kezébe és az űrhajósülést bársonyszékre cserélte. Személyes pechjére az Egyesült Államok egyik legturbulensebb időszakában kellett helytállnia egy kormányhivatalban. Feladata inkább a kommunikáció szervezésére vonatkozott, semmint arra, hogy időről időre ő álljon fel a pulpitusra és jelentse be az aktuális külpolitikai fejleményeket. Tette ezt egy viszonylag kis szervezet élén, 115 embert irányítva és évi 2,5 millió dollárt beosztva (összehasonlításul a Védelmi Minisztériumnak ugyanekkor egy 6000 fős sajtóapparátusa volt). A vietnami háború, vagy otthon a Kent Egyetemen végbement mészárlás mind-mind csak tépázta az általa is képviselt adminisztráció tekintélyét, de ő fáradhatatlanul állt és népszerűségére támaszkodva munkálkodott az események hullámainak simításán. Ez a fáradhatatlanság mindössze két évig tartott, amikor bejelentette, hogy lemond hivataláról és békésebb vizekre evez.

Richard Nixon elnök, Michael Collins, William Anders és Henry Kissinger az Apollo–13 parancsnoki moduljának (Odyssey) visszatérését nézik a tévén.

A békésebb vizeket az 1946 óta alakuló projekt, a Nemzeti Légügyi és Űrmúzeum jelentette. Az ügy végre 1971-ben került abba a stádiumban, hogy tevékenyen megalapítják és felépítik az intézményt. Ugyan a múzeum működésének tartalmi oldala (az aviatika és az űrhajózás) tökéletesen illett Collins múltjához, az első igazgatói feladat mégis inkább egy építőmesteri, projektmenedzseri tevékenység volt, fel kellett építeni a múzeumot és megtölteni tartalommal. A feladat persze itt is embert próbáló volt. Kicsi volt a költségvetés, szoros a határidő (1976. július 4-én, az USA bicentenáriumi ünnepségén kellett kaput nyitni). És nem kis mértékben Collins zsenijének volt köszönhető, hogy mindezeket a feladatokat is sikerrel megoldotta. A múzeum 1976. július 1-jén nyitotta meg kapuit és a látogatók olyan rekvizitumokat láthatnak benne, mint a világ első motoros repülőgépének tekintett Wright Flyer, az óceánrepülő Spirit of St. Louis, a hangsebességet először elérő Glamorous Glennis és az első holdraszállás egyetlen Földre visszatért tanúja, a Columbia parancsnoki egység. A fealadat és a lelkesedés 1978-ig tartotta a székében az igazgatót. Ekkor távozott az intézmény éléről. Majd 1982-ben, vezérőrnagyi rangban a hadseregből is.

A sors innen az üzleti életbe sodorta. Előbb elvállalta az LTV Aerospace repülőgépgyár alelnöki pozícióját, amit 1985-ig látott el, majd megalapította saját tanácsadó cégét, a Michael Collins Associates-t, amelyben független tanácsadóként segítette a repülőgépipar szereplőit. 1985 után visszavonult és kvázi nyugdíjasként élt tovább, vagy ahogy saját szavaival és kissé fanyar humorával leírta, fő feladatává az vált, hogy „aggódjam a tőzsde miatt” és „találjak egy üveg igazán jó cabernet-t tíz dollár alatt”.

Collins 2011-ben, a Kongresszusi Aranyérem átvételekor. (Képek: NASA)

Az őt körülölelő csendet csak időnként törték meg a holdraszállás kerek évfordulójára időzített elnöki meghívások és kitüntetések, majd most április 28-án a halálhír, amelyet rákbetegsége végén a kórház adott közre. Emlékét kráter őrzi a Holdon és az űrhajóstrió neveiből alkotott mozaikszó, amely egy új ásványt, az armalcolitot takar. No és őrizzük mi is, mert az emberiség tudatába mélyen beégett három név: Armstrong, Aldrin és Collins. Közülük sajnos már a második távozott el tőlünk.

Az emberiség ismét szegényebb lett egy hőssel (aki nem tett mást, mint tehetséggel és szorgalommal tette a dolgát). Mert hős mivoltához nem férhet kétség. Melyik űrhajózás iránt rajongó bármelyikünk ne lett volna Michael Collins, még ha ő nem is szállt le a Holdon, de ott volt, tevékeny részt vállalt az emberiség egyik legnagyobb sikerében?

Godspeed, Mr. Collins. Isten nyugosztaljon!