Űrvilág űrkutatási hírportál (http://www.urvilag.hu)

 

Elhunyt Michael Collins, az űrtörténelem szürke eminenciása (2. rész)
(Rovat: Mercury és Gemini, Az Apollo holdprogram - 2021.05.01 07:15.)

Nagy idők nagy tanúja volt. Az élet a legjobb forgatókönyvíró – szokás mondani –, mivel Collins is úgy találta magát az első holdraszállás egyik űrhajóülésében, hogy a szerencse vagy a véletlen sodorta oda.

Collins hirtelen egy vadonatúj közegben találta magát, amelyet jószerével a tanárai is éppen hogy csak tanulgattak még. Ugyan feltétel volt a kiképzés megkezdéséhez a temérdek repült óra (a csoportjának átlaga 2300 óra volt a felvételük pillanatában), az iskolapadokba kerülő diákok ennek alig vették hasznát. Minden újdonság volt, amit meg kellett tanulniuk és amit készségszinten kellett hasznosítaniuk. Collins különösen a geológia órákat rühellte (mi az ördögnek kőtan egy pilótának, aki a fellegeknél is magasabbra tör?).

A kiképzés végén azonban várták őt a világ legkorszerűbb repülő szerkezeti, a Gemini űrhajók. A kiképzés végén Alan Shepard feltett egy kérdést a tizennégy új űrhajósnak: „rangsorolják, kivel repülnének a legszívesebben az űrbe”. Persze ez nem afféle kívánságlista volt, hanem az első amerikai űrrepülésnél bevált szisztéma szerint az Űrhajós Iroda főnöke így rangsorolta a jelölteket, saját maguk közül választották ki a legjobbakat. Collins Dave Scottot választotta. Hogy ez a kis intermezzo hogyan váltódott aprópénzre? Collins volt az első a csoportban, aki egy repülésre (a Gemini–7-re) legénységi kinevezést kapott – az első ténylegesen repülő azonban nem ő volt, hanem Dave Scott. Ed White oldalán aztán végigcsinálta a Gemini–7 tartalékaként a repülési felkészítést és már csak egy hajszál választotta el, hogy az űrbe repüljön.


A Slayton által kitalált legénységi vetésforgó (miszerint tartalék jelölés, két repülést kihagysz, majd a következőn te repülsz) alapján a repülés ideje a Gemini–10-en jött el Collins számára. A repülés erősen a program végén volt, addigra a társak mindent kipróbáltak már: űrséta, űrrandevú, dokkolás, mindaz, amit a Hold eléréséhez kipróbálandó feladatnak szántak a NASA-nál. Azonban az addigi próbálkozások során mindig felmerült egy de. Sikerült, de…Teljesítettük,de... Valami mindig közbejött és egyetlen próbálkozás sem volt tökéletes. A John Young–Michael Collins páros azt a feladatot kapta, hogy végre bemutasson egy gikszerek nélküli repülést. Az alfeladatok a következők voltak: Kettős randevú az expedíció számára felbocsátott saját Agena céljárművel és a Gemini–8 még mindig fenn keringő Agenájával, valamint egy űrséta végrehajtása és a régebben fenn keringő Agenán levő mintagyűjtő lap leszerelése.


A repülés 1966. július 18-án startolt Cape Kennedyről, az űrhajósok rendben pályára is álltak. Mindössze 4 keringés múltán az űrhajó sikerrel randevúzott az első Agenával és bár az új helymeghatározó metódus alkalmazását elrontották és csak nagyon sok hajtóanyag árán sikerült végül a randevú, majd a dokkolás, az első feladat sikeres volt. Ezt követte egy „majdnem űrséta” Collins részéről, amikor az ún. felállva végzett EVA volt a feladat, amelyben kinyitották a kabinajtót és az űrhajós felállva az üléséből, deréktól felfelé a nyílt űrben volt, de nem távolodott el a kabinból. Ezt követően az Agena hajtóművével egy drasztikus magasságemelő manővert végeztek, sikerrel. Kicsit később ismét csökkentették a magasságot, a Gemini–8 Agenájával szinkronpályára álltak és végrehajtották a második randevút is (össze már nem kapcsolódtak). Jöhetett Collins fő fellépése, az űrséta, amelynek során le kellett szerelni a mikrometeorit-gyűjtő lapot és egy másik alkatrészt is a célrakétáról. Az első feladat sikerült, a másodikkal azonban nem boldogult az űrhajós. Ismét felléptek a korábban tapasztalt hibák: az űrhajón nem voltak kapaszkodók, így a mozgás nagyon korlátozott volt, ráadásul a köldökzsinórral sem boldogult Collins, az önálló, tekeredő életre kelt. A fő cél – a hibátlan, minden célt teljesítő repülés – ismét meghiúsult. A félsikerű repülés végén azonban Collins kartonjára is felkerült 2 nap 22 óra 46 perc űrrepülési tapasztalat.

A repülést követően egy még nagyobb falat ígérkezett, az Apollo-program. Mindezek előtt egy kis protokolláris vargabetű jött közbe: Collins és Dave Scott az amerikai küldöttség részeként Le Bourget-ba látogatott a szokásos évi repülőszalonra. Ott találkoztak a szovjetekkel, köztük Pavel Beljajevvel és Konsztantyin Feoktyisztovval, akikkel a magánemberi közös hang megtalálását egy alapos bevodkázással ünnepelték meg. Visszatérve Amerikába, jöhettek a holdprogram előkészítő tesztrepülései, majd a nagy szenzáció, a holdraszállás. Collins ebből a harmadik tesztrepülés, az Apollo–9 egyik ülését csípte meg. Majd hamarosan a sors óriási hullámvasútba fogott. Az Apollo–9 előrébb került és átsorszámozták Apollo–8-ra, de ami a fontosabb, kijelölték számára feladatul a Hold első – történelmi – körülrepülését. Mindeközben azonban Collins számára más pályát jelölt ki ugyanaz a sors. Egy szabadidős kézilabdameccs közben lett figyelmes rá, hogy a lábai furán viselkednek. Gyors orvosi diagnózis: porckorongsérv. Kezelés: műtét. Slayton kénytelen-kelletlen kiemelte Collinst a legénységből és áttette a tartalékok (Neil Armstrong és Buzz Aldrin) közé, a Holdhoz pedig Jim Lovell repült helyette.

A műtét hamarosan megnyugtató eredményt hozott, Collins teljes értékű űrhajósként ülhetett be az Apollo–11 repülésre felkészülő legénység közé. És hamarosan valami szenzációsabb is kiderült: az Apollo–11 kísérelheti meg elsőként a Hold meghódítását. Persze ekkor még nem volt zsebben senkinek, hogy ezt ki kísérelheti meg, Slayton hajlott rá, hogy megtöri a legénységi rotációt és a tekintélyelvet veszi előre, ám amikor az ezen az elven előbb álló jelöltjei (Schirra, Borman, McDivitt) sorra jelentették be, hogy „felmondanak”, visszatért az eredeti rotáció, amelynek élen az Armstrong–Aldrin–Collins trió állt.

Sok össze nem illőbb nevet nem is találhattak volna. Míg a többi legénységben életre szóló barátságok szövődtek, a legtörténelmibbnek ígérkező feladatra – Collins későbbi visszaemlékezései szerint – három hűvös kolléga készülődött, köztük különösen Aldrin volt a bomlasztó erő. A kiképzés során, miközben társai együtt készültek a holdkomp szimulátorában, Collins addig magányosan gyakorolt a CSM-ben. Azokat a lehetséges forgatókönyveket kellett végigvennie, hogy mi van akkor, amikor baj történik a holdkomppal. És ilyen szcenárióból volt bőven. Tizennyolc vészhelyzeti szcenáriót tartalmazott az a 117 oldalas műveleti leírás, hogy mi van akkor, ha a holdkomp nem tudna leszállni, vagy leszáll ugyan, de a holdi felszállás után támad zűr. Collins felkészült, hogy megmenti társait, ha kell, vagy ha nem sikerült, egyedül kullog haza a Holdtól és örökké megbélyegzett emberként éli le az életét.


1969. július 16-án a Saturn–V rakéta bömbölése közepette elrugaszkodott a Holdhoz az Apollo–11 űrhajórendszere (vagy ahogy utasai hívták, a Columbia és az Eagle), hogy Kolumbuszhoz hasonló nevekké váljanak az utasai. Neil Armstrong és Buzz Aldrin leszálltak a Mare Tranquilitatison, teljesítve a történelem egyik nagy álmát, hogy emberi lábak tapodják egy másik égitest felszínét. Collinsra 31 óra egyedül repülés feladata jutott, nem volt más dolga, mint hogy visszavárja társait. Persze ezt is aktívan tette. Megfigyelte a holdfelszínt, különös tekintettel a leszállóhelyre, ahol megpróbálta kiszúrni kis távcsövén át azt a pontot, amelyet Armstrong Tranquility Base-nek nevezett és ahol egy kis négylábú pókszerű izé állt. És persze részese volt a leszállás pillanatának is: Charlie Duke után másodikként gratulált társainak a sikerhez rádión át. Persze a 31 óra meglehetősen hosszú idő, a sajtó ki is nevezte Collinst az emberiség legmagányosabb emberének erre az időszakra, amikor a Föld lakosságától 400 000 km-re keringett. Különösen igaz volt ez azokra az időszakokra, amikor a Hold túloldala felett repült, elvágva minden kommunikációtól, akár a Földtől, akár két társától.

Aztán a félelmek szerencsére nem igazolódtak be. Az Eagle szenvtelen tökéletességgel tette a dolgát, a vészhelyzeti szcenáriókkal teli 117 oldalt szemétre lehetett hajítani és a normál metódus szerint az Eagle és a Columbia újra találkozhatott, majd hőseink lustán hazarepülhettek. Tarsolyukban a címmel: ők hárman voltak az emberiségből, akik először hódítottak meg egy másik égitestet (még ha Collins inkább csak tiszteletbeli módon is…).


Richar Nixon elnök a USS Hornet hadihajón üdvözli az Apollo-11 visszatért legénységét. (Képek: NASA)

(Folytatjuk!)

Teljes verzióMinden jog fenntartva - urvilag.hu 2002-2021