Chuck Yeager, a majdnem űrhajós
(Rovat: Mercury és Gemini - 2020.12.12 07:15.)

2020. december 7-én elhunyt Chuck Yeager, minden idők egyik leghíresebb pilótája, a hangsebesség úttörője.

Tom Wolfe Az igazak című regényében olvashatunk róla, milyen volt űrhajóssá válni Amerikában az 1950-es években. Ennek a regénynek – de a való életnek is – az egyik legnagyobb repülőlegendája Chuck Yeager volt. Együtt edződött azokkal, akikből később csillaghajós vált, talán még vezető személyiség is volt közöttük, ám maga sohasem lett űrhajós, „csak” a repülőgépek minden rezdülésének tudója.

A második világháború után Amerikában óriási erőfeszítések történtek a repülés fejlesztése terén, amelyek egyik oldalága végül elvezetett oda, hogy az ember kijutott a világűrbe, vagy éppen a Holdra. Egyfajta aranykor volt ez, amelynek első lépése az volt, hogy a kutatásokban áttértek a dugattyús motoros repülőgépekről gázturbinás, majd rakétarepülőkre a tervezők, és folyvást a határokat feszegették. Az első ilyen határ a hangsebesség áttörése volt. Ehhez a Bell repülőgépgyár megépítette a ma már legendás X–1-es gépét, amely inkább volt egy szárnyakkal felszerelt rakéta, mintsem egy repülőgép. És ehhez a géphez emberek kellettek az amerikai hadseregnek.

A háború után Amerikában dúskáltak a kiszolgált pilótákban, köztük volt egy ifjú titán, Charles Elwood (Chuck) Yeager. Az 1923. február 13-án született Yeager ifjúként még úgy indult, hogy gázfúró lesz, akárcsak az apja, ám ettől elhódította a repülés. Alig lett 18, amikor jelentkezett a légierőhöz és a világháború máris sodorta magával. A kiképzés után Európába került, hogy ott a Luftwaffével mérje össze az erejét. A csata eredménye 2:1 lett az ő javára: első nyolc éles bevetésén, amelyet a legendás P–51-gyel repült, két német gépet lőtt le, a kilencediken azonban őt szedte le az ellenfél egyik ügyesebb pilótája. Kalandos úton, Franciaországon és Spanyolországon át jutott vissza Angliába, ahol visszakönyörögte magát magánál Dwight D. Eisenhowernél egy vadászgép ülésébe. Visszatérése után még öt német gépet lőtt le és trófeái között olyan nagyvadak is szerepeltek, mint a Messerschmitt ME–262 sugárhajtású vadász, vagy a Focke-Wulf FW–190. Mindenkori gépén mindig ott díszelgett a „Glamorous Glennis” felirat barátnője, majd később felesége, Glennis Dickhouse után, akinek azt mondta erről: „Te vagy az én szerencsevarázslatom, édes. Bármilyen gépet nevezek el majd rólad, az mindig haza fog hozni.”

Ezzel a háttérrel került haza a háború után – még mindig csak 21 éves volt –, ahol a hidegháború felpörgő repüléskutatásainak pezsgő élete várta. Muroc Fieldre, a későbbi Edwards Támaszpontra került, a repülők Mekkájába, ahol szinte hetente halt meg egy berepülőpilóta valamilyen kísérleti gépen való repülés közben. Az első komolyabb feladata 1947-ben várta, amikor megérkezett a Bell rakétagépe a sivatagi bázisra. A gépbe egy Reaction Motors XLR–11-es hajtóművet építettek, amely alkoholt és oxigént égetett és mindössze két és fél percig futotta a magával vitt üzemanyagkészletéből (amellyel egy fel- és leszállási ciklust sem lehetett teljesíteni, ezért a gépet egy Boeing B29 Superfortress vitte fel a kellő magasságba), de mindez elegendő volt, hogy a kis gép elérje a hanghatárt.

Yeager amolyan igazi pilóta volt, kereste az adrenalint és egy kis vagányságért sem ment a szomszédba. Talán éppen ezért nem is őt szánták a hangsebességet elérő kísérletekhez, hanem Chalmers „Slick” Goodlint, a NACA akkori sztárpilótáját, akinek az imázsa sokkal jobban illett egy ilyen repülőtörténeti eseményhez. Ám Goodlin sem volt gáncs nélküli lovag, 150 ezer dollárt szeretett volna fizetségül a nem is annyira veszélytelen mutatványért. (Geoffrey de Havilland például pár hónappal korábban belehalt a hangsebesség hajszolásába Havilland DH–108-asán, amikor gépe 0,9 Machnál egyszerűen szétesett alatta.) A Légierő komoly nyomást gyakorolt a NACA-ra, hogy megtörténjen a kísérlet és Goodlin helyére előlépett Yeager, aki a havi szokásos 283 dolláros járandóságának keretében volt fogható a repülésre.

1947. október 14. – a kísérlet napja – rosszul indult Yeager számára. Két nappal korábban (éjszaka) egy átsörözött este után kilovagolt a feleségével, de a holdfényben elnézte a csukva hagyott karámajtót és nekilovagolt. Az eredmény egy bordatörés volt. Esze ágában sem volt a repülőorvoshoz fordulni, helyette a szomszéd város orvosához fordult, aki azt tanácsolta neki, hogy pihentesse. Yeager számára ebbe a fogalomkörbe még simán belefért egy kísérleti repülés (az orvos nyilván nem így gondolta volna). Egy dolog biztos volt, a pilótafülkébe mászva jobb kézzel képtelen lett volna becsukni a fülketetőt (a fülke meglehetősen szűkös volt, mozgásra alig volt hely), ezért Yeager végül Jack Ridleynek, mérnökének meggyónta a történteket. A cinkostárssá előlépett mérnök nem csinált palávert, helyette vágatott egy söprűnyéldarabot Yeagernek, hogy azzal az majd meg tudja oldani a fülketető becsukását bal kézzel átnyúlva.

Aztán eljött a repülés. Yeager a B–29-ről leválva 45 fokban tört felfelé az ég felé, ahol 0,87 Machnál jött az előző repüléseknél már megszokott vibráció, aztán 0,96-nál ez is alábbhagyott. Aztán eljött a nagy pillanat is, amit a gépben így élt meg a pilóta: – Te Ridley... Írd má' föl ezt is... (ha még nem unod)... ez a Mach mérő megkergült... (kuncogás)... (Ridley a B–29-ben ülve követte nyomon az eseményeket).
Ekkor Ridley-t hallották a B–29-esből:
– Ha megkergült, majd helyrepofozzuk, Chuck... Bár szerintem neked ment a szemedbe valami.
– Igazad lesz, te Jack... Közben megyek ám fölfelé, akár a meszes.

Odalenn pedig így érzékelték a fejleményeket: e pillanatban a földön azt hallották, hogy hatalmas robbanás döreje görög végig a sivatagon – pontosan, mint azt Kármán Tódor, a magyar származású nagy mérnök sok évvel előbb megjósolta. Chuck Yeager bevonult a történelembe. Még 7 percet kellett várni, hogy a géppel Yeager leszálljon. A hivatalos eredmény Mach 1,05 lett.

(Képek: US Air Force, Smithsonian Institute)

Yeagerből nem lett világsztár, tekintve, hogy teljesítménye titkos katonai akció volt. Így maradt a légierőnél. Folytatta munkáját az Edwardson. Ahol menet közben elkezdődött annak a fogalomnak a megalapozása, hogy űrrepülés. Ahol elkezdték az erre vállalkozó pilóták képzését, hogy az a fogalom is megszülethessen: űrhajós. Chuck Yeager az űrhajósok kiképzője lett, annak az iskolának a vezetője, ahol a nála immár fiatalabb pilóták sajátíthatták el még idelenn a Földön az űrhajózás fortélyait. Azok a pilóták, akik félistenként tekintettek fel teljesítménye okán Yeagerre, valamennyire mindannyian arra vágyva, hogy maguk is Yeagerré váljanak, csak egy másik kor másik repülőeszközén. Chuck Yeager ekkor volt legközelebb az űrhajósléthez, ám magának nem voltak ilyen ambíciói. De volt még egy bökkenő, Yeagernek nem voltak diplomái és az űrhajós-kiválasztási kritériumok mindegyik kiírásnál tartalmaztak egy olyan rubrikát, hogy „előképzettsége”. Chuck Yeager egyszerűen nem volt elég iskolázott, hogy űrhajós lehessen…

Későbbi életét is át- és átszőtte a repülés. Részt vett a 2 Mach áttöréséért vívott versenyben is, majd Vietnámban is repült harci körülmények között. Még az 1990-es évekből (hetven felett) is fűződnek a nevéhez távolsági és sebességrekordok. 88 évesen, egy F–16 D első ülésében ismét átlépte a hanghatárt.

2020. december 7-én egy Los Angeles-i kórházban, 97 évesen érte a halál.

Godspeed, Mr. Yeager!