Megint hajszál híján: 40 éve repült a Gemini-9 (2. rész)
(Rovat: Mercury és Gemini - 2006.06.04 07:46.)

A Gemini-9 startelőkészületei jól példázták azt, hogy az űrrepülések cipőmérete a gyerekosztályon volt keresendő, szemben a sajtó dicshimnuszaival, akik hőskölteményeket zengtek.

Mindössze két nap kellett, hogy a rendszer megrázza magát és a Gemini-9 ismét startkész legyen. Stafford és Cernan újra végigment a procedúrán, amelynek végén – 1966. június 3-án – ezúttal simán feljutottak az űrbe. Ezután a tervek szerint extra gyorsan, mindössze három körön belül meg kellett közelíteni a céltárgyat. A gyorsasággal nem is volt gond, csak a céltárggyal. Bár titkon mindenki remélte, hogy a műszerek csalnak és az orrkúp valahogy mégis levált, a valóság kiábrándító volt: az orrkúp nemcsak hogy nem vált le, hanem félig vált le, ezért egy tátogó „mérges aligátorra” emlékeztetett. Körbemanőverezve az ATDA-t kiderült, hogy egy szorítópánt nem robbant le (utóbb kiderült, egy ostoba emberi hiba miatt), és vad ötletroham kezdődött, hogy egy űrsétával hogyan lehetne menteni a helyzetet. A földi modellezések (a tartalékok beöltöztek és egy földi példánnyal próbálkoztak) eltántorították a csapatot a próbálkozástól. Ezzel viszont egyben le is mondtak a dokkolási kísérletekről.

A randevúkísérletekről (azaz az űrhajók egymás közti, minél közelebbi megközelítéséről) persze nem mondott le az irányítás. Staffordék még háromszor távolodtak el az ATDA-tól, majd háromszor tértek vissza a következő 24 órában. Aztán jöhetett az űrséta. Ez is igen nagy attrakciónak ígérkezett, hiszen ez volt mindössze a harmadik űrséta a világon és máris több órás időtartammal, sőt szerelési műveletekkel. A hadsereg rakétaszékét kellett először összeszerelni, majd kipróbálni Gene Cernan másodpilótának. A rakétaszék hátul, a Gemini műszaki egységének fenekén volt rögzítve, onnan kellett leoldani és a részegységeit összeszerelni.

Az egész űrséta a diadal helyett nagyon hamar rémálomba fordult. Tapasztalatok híján Cernant életveszélyes kalandra engedte az irányítás és groteszk módon saját maga jelentette önmagára a legfőbb veszélyt. Cernant nem tanították meg a súlytalanságban történő mozgásra, sőt az űrhajó is csak arra volt alkalmas, hogy benne dolgozzanak emberek, nem rajta kívül. Sehol egy kapaszkodó, vagy lábtartó, ahol a súlytalan űrhajós biztos pontra lelt volna. Cernannek döbbenten kellett tapasztalnia, hogy a földi érzékei megcsalják és a mozgás váratlanul – és páratlanul – nehéz. Ha csak a karját mozdította, az egész teste elmozdult a tömegközéppontja körül, így hatalmas küzdelem volt eljutni az űrhajó fenekéhez és ott dolgozni. És még a túlélés egyetlen biztosítéka, a köldökzsinór sem engedelmeskedett, hanem folyton útban volt és az űrhajósra akart tekeredni, külön energiákat emésztve fel Cernannél.

A nagy erőfeszítés egyenesen vezetett oda, hogy Cernan teste felhevült, izzadni kezdett. A gyenge hűtésű szkafander dunsztosüveghez lett hasonlatos. A tervezéskor még arra sem gondoltak, hogy a sisak belsejét párásodás-gátlóval lássák el, így az űrhajós hamarosan már nem is látott a saját izzadtsága miatti bepárásodástól. A felhevült, megterhelt test tiltakozni kezdett. A művelet végére 170-180-as pulzust jeleztek az életfunkció-érzékelők. Az űrhajós életfunkciói határára érkezett, az ájulás kerülgette. A rakétaszéket ugyan összeállította keservesen, de a kipróbálására már nem maradt idő.

Az aggódó irányítás és Stafford parancsnok – miután konzultáltak Cernannel – úgy döntöttek, hogy kipróbálatlanul veszni hagyják a 10 millió dolláros rakétaszéket és inkább visszahozzák Cernant. A másodpilóta közben az összeszerelt, de még mindig a Gemini fenekére rögzített ülésben pihent. Közben „rájuk is esteledett” az űrhajó beért az éjszakai félteke fölé. Napkelte után Cernan visszavergődött a kabinba. A szívverése ismét az egekbe szökött, ismét a halál torkáig volt kénytelen elmerészkedni. Ahogy visszaült az ülésébe és a parancsnok nyomás alá helyezte a kabint, levették a sisakokat. Cernan még mindig zihált és parancsnoka döbbenetére rákvörös volt az arca a melegtől és az erőlködéstől. Stafford egy pillanat alatt döntött: szigorúan tilos volt ugyan, de hidegvizet fröcskölt az ájuldozó másodpilóta arcára. A vasszervezetű Cernan hamarosan rendbejött. A program szakemberei viszont megtanulhatták, túl bátrak voltak és a felszerelésre még sok-sok fejlesztés vár. Új, nagyobb hűtőkapacitású szkafander kell és az űrhajó külsején mindenfelé fogódzók, lábtartók.

Az összesen három napra tervezett útból hátralevő alig több mint egy nap amolyan levezetéssel telt. Egyszerű orvosi kísérletek és fényképezés várt a legénységre, amelyeket az ülésben ülve is elvégezhettek. Végül rövidke három nap után következett a sima leszállás az Atlanti-óceánon, pontossági csúcsot bemutatva: a Gemini-9 700 méterre a kijelölt célpont mellett ért vizet.

A sikeres leszállás ellenére a Gemini-9 kudarcként vonult be az űrhajózás-történetbe. Az előzetes célok közül nem sikerült sem a dokkolás, sem az űrséta. Ha ez egy holdexpedíció lett volna, ilyen hibahányad mellett nem tért volna vissza a legénység. Egy dologra volt jó ez a küldetés: visszaigazolta azt a nézetet, hogy a Gemini program hátralevő részét az első részben bemutatott műveletek ismétlésével kell tölteni, mert „ismétlés a tudás anyja”. (Képek: NASA)