Az európai űrtevékenység (19. rész): LÉGKÖRI BALLONOK ÉS ULYSSES KÁLVÁRIÁJA
(Rovat: Kontinensünk űrtörténelme, Nyereség a kontinensnek , A Nap és bolygótestvéreink - 2003.03.15 12:07.)

Hazánk néhány éven belül csatlakozhat az Európai Űrügynökséghez (ESA). Sorozatunkban az európai űrkutatás történetével ismerkedhetnek meg az ŰRVILÁG Olvasói. Sorozatunk mostani részéből kiderül, hogy miképp sikerült több tucat légkörkutató ballont egy műholddal felrobbantani, és hogy miért indult oly nagy késéssel az első olyan európai űrszonda, mely eljutott a Jupiterhez.

Sorozatunk mostani részéből kiderül, hogy miképp sikerült több tucat légkörkutató ballont egy műholddal felrobbantani, és hogy miért indult oly nagy késéssel az első olyan európai űrszonda, mely eljutott a Jupiterhez.

Még két európai programot érdemes itt kiemelni: az egyik egy érdekes eset, amikor téves földi parancs következtében kutatóballonok tucatjai robbantották fel magukat, a másik pedig az ESA nemzetközi kapcsolatainak alakulására világít rá egy Jupiter-Nap szonda tervein keresztül.
A hetvenes évek elején egy érdekes baleset történt az Eole (görög szó, „a szelek istene”) nevű meteorológiai holddal. A francia műhold feladata a légkörben működő, a légkört vizsgáló meteorológiai ballonok adatainak lekérdezése és helyzet-meghatározása volt. Az Eole-t 1971. augusztus 16-án egy amerikai Scout rakéta állította Föld körüli pályára (bal oldali kép). A hold feladata rendkívül bonyolult volt, hiszen 500, sztratoszférában úszó léggömb, valamint a földi értékelő központ között kellett a kapcsolatot fenntartania. Mindezt minden keringési periódus alkalmával (nagyjából másfél óránként) meg kellett tennie (alsó kép).

A léggömbökön biztonsági okokból (pl. ha repülőgépek közelébe sodródnának) kis robbanószerkezetet helyeztek el, s azokat az Eole holdról irányították. 1971. szeptember 11-én azonban egy téves földi parancs következtében az első 72 léggömb felrobbantotta magát, mintegy 50-nel pedig megszakadt a kapcsolat, de a többi többszáz esetében a program sikerrel folytatódott. (A kísérletek még az Europa-2 hordozórakéta fejlesztésekor történtek.)
E rövid epizód megemlítése után egy másik tervről is beszámolunk, amit a NASA és az ESA közösen dolgozott ki a hetvenes évek első felében. Az ISPM a nyolcvanas évekre tervezett egyik legfontosabb Naprendszer-kutató program lett volna, melynek keretében 1985-ben két Nap-kutató űrszondát indítottak volna a Jupiter irányába. Az egyik szondát a NASA, a másikat az ESA készítette volna. A két szondát (amik a Jupitert alulról, illetve felülről közelítették volna meg) az óriásbolygó olyan pályára állította volna, amely kilép a bolygók pályasíkjából, az ekliptikából, s a Napot az északi, illetve a déli pólus felől közelítették volna meg a „visszaúton”. Az amerikai űrrepülőgép növekvő költségei azonban nem tették lehetővé a más programokra vonatkozó kiadásokat, ezért a NASA egyoldalúan felmondta a szerződést. A bejelentés Nyugat-Európában óriási felháborodást váltott ki (hiszen az európaiak a tervezett 140 millió dollárból már 100 milliót befektettek az űreszköz előállításába). Az ellentétek odáig fajultak az Atlanti-óceán két partja között, hogy a nyugat-európai kormányok magas szintű tiltakozást szerveztek az amerikai kormánynál, mert az, döntésével veszélyeztette a programot. A NASA egyik tudományos munkatársa (aki természetesen szintén nem örült a költségmegvonásnak) így nyilatkozott: „Bebizonyítottuk, hogy milyen megbízhatatlanok vagyunk”.
Végül az ESA megkésve bár, de befejezte az ISPM kutatószonda fejlesztését, ami 1990-ben végre elindulhatott a Jupiter felé. Neve Ulysses lett, s nagyon sok tudományos eredménnyel gazdagította a tudományt.
Az ESA (de persze nem csak emiatt) ezek után a Szovjetunióval fűzte szorosabbra kapcsolatait, s több szovjet-európai műhold közös fejlesztése, illetve űrhajósprogramok indítása kezdődött meg. Mindez az ESA-n belül is több vita forrásává vált.