Kína nagy diplomáciai ugrása
(Rovat: Kína a világűrben, Űrpolitika - 2018.06.22 07:15.)

Kínát nem veszik be a Nemzetközi Űrállomás programjába, ezért saját, tervezett űrállomását ajánlotta fel a nemzetközi közösségnek, a pályázat már nyitva áll. Egy amerikai véleményt is ismertetünk.

Az ENSZ Világűriroda május végén jelentette be, hogy együttműködik Kínával a tervezett kínai űrállomás nemzetközi hasznosítása terén a világ minden országa javára, különös tekintettel a fejlődő országokra. Kínai részről az együttműködő partner a Kínai Űrrepülési Ügynökség (CMSA, China Manned Space Agency) Az űrállomás valamikor a 2020-as években áll Föld körüli pályára, a Világűriroda pedig már közzé is tette az első pályázati felhívást. A kutatási javaslatok beadásának határideje 2018. augusztus 31. A kutatási javaslat vonatkozhat az űrállomás belsejében vagy a külső platformon elvégzendő kísérletre, előbbi esetben a javaslattevő vagy saját maga szállíthatja a kísérleti eszközt, vagy igénybe veheti az űrállomáson rendelkezésre álló eszközöket, míg a külső platformon végrehajtandó kísérletekhez minden esetben a javaslattevőnek kell elkészíteni a berendezést. A pályázatra kutatóintézetek, akadémiák, egyetemek és magáncégek egyaránt nyújthatnak be javaslatot.

Kína szándékai szerint tervezett űrállomását megnyitná a nemzetközi kutatói közösség számára. (Kép: CMSA)

Az ENSZ Világűriroda az utóbbi időben aktív szerepet vállal abban, hogy saját hordozórakétákkal nem rendelkező országok kísérletei is feljussanak a világűrbe. Ennek fontos lépése, hogy Kína ajánlatát a nemzetközi közösség elé tárják. Korábban hozták nyilvánosságra, hogy a Dream Chaser űrrepülőgépen is kísérleti lehetőséget kívánnak biztosítani fejlődő országok kísérletei számára. A Világűriroda hasonló kezdeményezése volt a KiboCUBE projekt. Léptékét tekintve a majdani kínai űrállomás hasznosításának nemzetközi szervezése minőségi ugrást jelent az eddigiekhez képest.

Röviddel a bejelentés után véleménycikk jelent meg a The Space Review portálon, az alábbiakban ennek megállapításait ismertetjük. A szerző rámutat, hogy a hír akkor érkezett, amikor az Egyesült Államok éppen azt fontolgatja, hogy 2025-től kiszáll a Nemzetközi Űrállomás (ISS) finanszírozásából, bár a vita még korántsem tekinthető lezártnak, egyes szenátorok is ellenzik a kormány tervét. Az üzenet azonban egyértelmű: az USA előbb vagy utóbb várhatóan befejezi ISS részvételét. Ez azt jelentheti, hogy a 2020-as évek közepére Kína lehet az egyetlen ország, amelyik űrállomást működtet, átadva ezzel Kínának a vezető szerepet – ha nem is az egész űrkutatásban, de annak egy fontos szegmensében. (Bár a kijelentést illetően maga a szerző is bizonytalan, mert nincs meggyőződve az űrállomásokon folyó munka hatékonyságáról.)

Sok helyütt az a vélemény is napvilágot látott, miszerint az ISS nem volt hasonlóan nyitott, mint amilyen nyitottnak a kínaiak saját űrállomásukat tervezik, a szerző azonban ezt vitatja, megemlítve, hogy az ISS-en több tucat ország kutatói, köztük kínaiak is végezhettek kísérleteket (a NanoRacks közreműködésével). Emellett a szerző megemlíti az ENSZ Világűriroda említett kezdeményezéseit (KiboCUBE, Dream Chaser együttműködés).

Ezután a szerző azt boncolgatja, mennyiben jelent presztízsnövekedést Kína számára egy űrállomás fenntartása, miközben az ISS működésének befejezésével mindenképp véget ér az emberes űrrepülés egy korszaka, ugyanakkor az űrhajózás egészének már nincs akkora hatása és presztízse, mint fél évszázaddal ezelőtt. Hiába dolgozik ugyanis megszakítás nélkül általában hat ember az ISS-en, a közvélemény nincs tisztában azzal, mit dolgoznak, sőt többnyire az űrhajósok nevét sem ismerik. Az űrhajózás már messze nem olyan fontos kérdés, mint a hidegháború idején volt. Véleményét azzal támasztja alá, hogy bár az USA csaknem hét éve nem tud saját eszközzel űrhajóst küldeni a világűrbe, ez nem okozott az ország számára számottevő presztízsveszteséget. Kína viszont rendelkezik ezzel a képességgel, de nem eléggé használja ki, hiszen legutóbb 2016 őszén, előtte három évvel korábban küldött, legközelebb pedig várhatóan a 2020-as évek elején, az űrállomás első moduljának pályára állítása után küld embert az űrbe. Úgy tűnik tehát, az emberes űrrepülés nem a legfontosabb terület Kína számára.

Valószínűleg az ISS jövőjéről sem folyna vita, ha a vállalkozás jövedelmező lenne (akár anyagi, akár tudományos értelemben). Nem biztos ugyanis, hogy az ott folyó kutatások eredménye megéri azt az évi 3 milliárd dollárt, amibe az ISS fenntartása a NASA-nak kerül. Ez ugyanis a Nemzeti Tudományos Alap (NSF) teljes költségvetésének 40%-ával egyenlő, miközben az NSF finanszírozásában a legkülönbözőbb tudományterületeken születnek világraszóló eredmények. A szerző az ISS-en folyó kutatás nagy részének szellemiségét opportunistának nevezi, amely kihasználja az ISS adottságait, „ha már úgy is ott van, és a NASA fizeti a fenntartását”. Véleménye szerint hasonló problémába szaladhat bele Kína is a saját űrállomásával, megállapítását a kínaiak által kiadott útmutatóban felsorolt témákra alapozza, amelyek nagyon hasonlóak az ISS-en művelt kutatások témáihoz. Egyetlen üdítő kivételként „a hagyományos kínai gyógymódok alkalmazása a repülő- és űrorvostanban” témáját említi. Mindebből arra a következtetésre jut, hogy nehéz fizetőképes keresletet találni az űrállomások nyújtotta szolgáltatásokra, ha az eszköz fenntartására nincs állami támogatás. (Hasonló kérdéseket feszegettek az amerikai törvényhozók az ISS-ről tartott meghallgatásokon.) A kiutat egy olyan, a világűrben folytatott – ma még nem körvonalazódó – tevékenység jelentheti, amelyre jelentős igény és fizetőképes kereslet van.

Végezetül a szerző sok sikert kíván Kínának űrállomása „nemzetköziesítéséhez”, a NASA-nak pedig ahhoz, hogy megszabaduljon az ISS fenntartásával járó anyagi tehertől. Mindenesetre úgy véli, egyik lépésnek sem lesz olyan mély hatása az űrrepülés egészére és nemzetközi presztízsére, mint ahogyan azt az űrtevékenység régi vágású szószólói hiszik.