Az amerikai-szovjet holdexpedíciós verseny (4. rész)
(Rovat: Holdraszállás 40 - 2009.08.23 10:00.)

A Zonddal repülni készülődő szovjet „holdűrhajósok” még egy, az amerikaiakat megelőző kísérletet tettek: kérték, hogy egy közülük választott párost az 1968. decemberi indítási ablakban küldjék a Holdhoz.

Mivel azonban a szovjet szakmai és pártvezetés nem volt megelégedve az addigi automatikus repülésekkel, mert egyetlen egy sem volt teljesen sikeres, nem engedélyezték a szovjet emberes holdrepülést. Így az amerikai űrhajósok nyerték meg a holdi űrhajós-verseny első menetét azzal, hogy az Apollo-8 három űrhajósa, Anders, Lovell és Borman tízszer megkerülte a Holdat, és visszatért a Földre. Ezek után azonban még hátra volt a leszállás űrhajósokkal a Hold felszínére, és itt is sikerült a szovjeteknek az utolsó percben még két meglepetést okozni.

1969 februárjában startolt a szovjetek óriásrakétája, az N-1, amellyel a holdexpedíciót akarták végrehajtani. Tetején a holdi űrhajók makettjével, de ez az első indítás természetesen automatikus, űrpilóták nélküli próbarepülés lett volna a Holdhoz. A start első pillanataiban már két hajtómű automatikusan kikapcsolódott az első fokozat harminc motorjából, majd egy perccel később leállt az összes hajtómű, és a hordozórakéta a repülés harmadik percében visszahullott a földre, összetört és kigyulladva elégett.

A szovjet holdexpedició szállítására Koroljov által tervezett N-1 jelű óriásrakéta indítása.

Az N-1 hordozórakéta összesen négy próbaindítása hasonlóan, idő előtti lezuhanással, illetve robbanással fejeződött be. Miután az amerikaiak sikeres Apollo űrrepüléseik után leállították a további holdexpedíciós programot, a szovjetek először befagyasztották, majd véglegesen törölték saját emberes holdrepülési programjukat.

Az Apollo-10 Hold körüli sikeres főpróbája után 1969. július 16-ára tervezték az első amerikai holdi leszállást végrehajtó program indítását. Még mielőtt az Apollo-11 elindult volna, július 13-án a szovjet Luna-15 automatikus holdszonda startolt. Be is jelentették a szovjetek, hogy le fog szállni a Holdon.

Az amerikaiak még tiltakoztak is az első emberes holdexpedíció biztonságának megzavarásáért. Ez persze nem hatotta meg a szovjeteket, hiszen tudták, hogy hol száll le az amerikai holdűrhajó a Nyugalom Tengere nevű síkságon. A szovjet holdszonda Hold körüli pályára állt, majd az amerikai űrhajó is. A furcsa versenyfutás már a leszállásokra koncentrált. Ez az Apollo-11 holdűrhajójának jól sikerült. Óriási volt az amerikai öröm: Armstrongnak és Aldrinnak sikerült a szovjeteket legyőzniük. Először jutott ember a Holdra, mégpedig két amerikai.

A következő napon, a Luna-15 leereszkedését követően csend lett a szovjet sajtóban. A szakemberek, de az újságírók is tudták, hogy valami nem sikerült. Ezt aztán a kiadott hivatalos közlemény is megerősítette: a Luna-15-tel a holdi talajtérés után megszakadt a hírkapcsolat. Ez azt jelentette, hogy a szovjet holdszonda a felszíni egyenetlenségek miatt a talajnak csapódott és megsérült.

Olyan volt a szovjet Luna-15 leszálló egysége, mint a Luna-16-é, amely 1970-ben talajmintát szállított a Holdról a Földre.

Ma már tudjuk, hogy a Luna-15 egy olyan leszálló egységet vitt a Holdra, amely 30 centiméter mélységből akart talajmintát kifúrni. Ezt behelyezte volna a tetején lévő gömbtartályba, amelyet a Holdról indítva, ejtőernyős légköri fékezéssel juttattak volna a Földre. Micsoda szenzáció lehetett volna, ha az amerikai űrhajósok visszaérkezése előtt, vagy azzal párhuzamosan a szovjet űrszonda „emberi életek veszélyeztetése nélkül” hozott volna talajmintát a Holdról…

A Hold-expedíciókhoz épített amerikai (Saturn-1, -1B és -5), valamint a szovjet N-1 hordozórakéta (jobbra) méretarányos szerkezeti összehasonlítása.

Horváth András

Sorozatunkban ízelítőt olvashattak az Ekren Kiadónál tavaly megjelent Űrkorszak című könyvből. A könyv ma is megvásárolható a kiadóban, egyes könyvesboltokban, vagy például a Galaktika magazin szerkesztőségében (Budapest II., Fény u. 2. I. em.), ahol az árból 27%-os kedvezményt adnak.