Már csak egy lépés a Mars?
(Rovat: Emberes Mars-utazás?, Az emberi élet védelme , Artemis - 2022.12.02 07:15.)

A holdraszállás már valóban karnyújtásnyira van, a világűr emberi szervezetre gyakorolt káros hatásait egyre jobban megismerve azonban kétséges, mikor következhet a marsutazás.

A Space Review portálon Roger Handberg fejti ki a véleményét a kérdésről. A szerző a Közép-Floridai Egyetemen a politikatudományok professzora, az alábbiakban cikke fontosabb megállapításait foglaljuk össze.

Az Artemis-program és a kínai holdprogram résztvevői egyaránt azt hangoztatják, hogy a Hold elérése után a következő logikus lépés a Mars „meghódítása”, de annak időtávja több évtizedes, sőt a szerző véleménye szerint jóval hosszabb, mint ahogy azt ma elképzeljük. Főként Elon Musk elképzelésénél hosszabb, aki újabban 2029-re ígéri a leszállást a Marsra, jóllehet ez már az eredetileg 2026-ra tervezett dátum eltolását jelenti. A projekt finanszírozása kormányzati támogatással történne, hasonló konstrukcióban, ahogyan korábban a SpaceX Falcon-9 fejlesztését támogatták.

A marsutazás hívei töretlenül optimisták, noha már három kudarcot könyvelhetnek el. Az első gyökerei 1969-ig nyúlnak vissza. Az Apollo-program sikere nyomán az USA akkori alelnöke, Spiro Agnew vezetésével munkacsoport alakult annak kimunkálására, hogyan folytatható az Apollo-program, összekapcsolva egy 15 éven belüli emberes marsutazással. Három (különböző tempóban megvalósítandó, de lényegében azonos célú) változatot terjesztettek Nixon elnök elé, aki mindhármat lesöpörte az asztalról. Mindhárom megvalósítása az Apollo-programhoz hasonló szintű anyagi kötelezettségvállalást jelentett volna, ezért Nixon inkább – hosszú vita után – 1972-ben csak az űrrepülőgép program megvalósítását fogadta el, azt azért, mert úgy gondolta, hogy a program Kaliforniában jelentős számú munkahelyet teremt, ami segítheti az évi újraválasztását. A szerző véleménye szerint, ha Nixon és tanácsadói helyesen mérték volna fel a demokrata jelölt gyengeségét, akkor még az űrrepülőgép programot sem fogadta volna el az elnök, ami évtizedekkel visszavetette volna az emberes űrrepülést.

A második csapás a két Bush elnöksége alatt érte a Mars-álmokat. Az idősebb Bush 1989-ben, az első holdraszállás 20. évfordulóján jelentette be a sokmilliárd dolláros SEI (Space Exploration Initiative) programot, amelyet a Columbia katasztrófája után az ifjabb Bush elnök a Constellation program formájában próbált anyagilag elfogadhatóbbá szelídíteni. Ez a Nemzetközi Űrállomás építését helyezte előtérbe, majd az űrrepülőgépek 2010-es évek közepére tervezett leállítása után az így felszabaduló forrásokat tolták volna át a Constellationbe. A szintén a Holdat és a Marsot célzó Constellation megvalósítása azonban a szerző véleménye szerint nemcsak az űrrepülőgép programot, hanem a Nemzetközi Űrállomást (ISS) is felfalta volna. Miután a nemzetközi partnerek ellenálltak az ISS program megszakításának vagy fokozatos elsorvasztásának, a Constellation folytatódott ugyan, de anyagilag csak „takaréklángon”. A programnak végül az Obama adminisztráció adta meg a kegyelemdöfést, az elnök álláspontja szerint ugyanis fölösleges lett volna visszamenni a Holdra, hiszen „már jártak ott”. Ehelyett az akkori kormányzat egy kisbolygó Föld közelébe vontatását látta volna üdvözítőnek (ARM, Asteroid Redirect Mission). Ez a program a politika közönyössége és a NASA ellenállása miatt bukott meg, csak az Orion űrhajó és az SLS fejlesztése maradt meg belőle. Ezt tekintették a következő lehetőségnek, hogy embereket küldjenek a Holdra, majd a Marsra, ami végül az Artemis-program formájában öltött testet.

A NASA célja az Artemis programmal a visszatérés a Holdra, majd az, hogy eljussanak a Marsra, az azonban, hogy erre ténylegesen mikor kerülhet sor, egyelőre több mint bizonytalan. (Kép: NASA / Joel Kowsky)

A Trump-adminisztráció törölte az ARM programot, az Artemis holdraszállás időpontját pedig 2028-ról előre hozta 2024-re, amit azután a jelenlegi kormányzat visszatolt „leghamarabb 2025-re”. Az Artemis–1 indításának késlekedése tovább késleltetheti az egész programot, de ma már afelől semmi kétség sincs, hogy a holdraszállás megtörténik, csak az a kérdés, mikor. Ez annál is inkább kérdéses, mert az amerikai politika nem különösebben reagált a Kínával esetleg kibontakozó űrversenyre, nem várható tehát az anyagiak olyan, szinte korlátlan bősége, mint az 1960-as években, az Apollo-program idején. Bármelyik állam űrhajósai szállnak is le elsőként a Holdra, ott meg kell birkózniuk a felettébb barátságtalan körülményekkel, majd ha valóban tovább akarnak utazni a Mars felé, akkor a bolygóközi tér még sokkal barátságtalanabb viszonyaival.

Mindenesetre, a Holdon remélt sikerekből nem következik magától értetődően, hogy űrhajósokat küldhetnek a Marsra. Itt már nem elég a megfelelő emberek kiválogatása, mert a távoli világűr eredendően ellenséges az emberrel szemben. Elsősorban a tartós súlytalanság és a sugárzás káros hatásairól van szó, amelyekre vonatkozóan már rengeteg tapasztalatot sikerült összegyűjteni, de ezek alapján úgy tűnik, minél több ismeretre teszünk szert, annál veszélyesebb helynek látszik a világűr az ember számára. A Holdon a felszín alá települve védekezni lehet a sugárzás ellen, a bolygóközi utazás során azonban nincs ilyen lehetőség. A közelmúltban a NASA és amerikai egyetemek kutatói a Microgravity című folyóiratban hosszú tanulmányban összegezték az űrrepülés emberi szervezetre gyakorolt hatását, dolgozatukban a fentieken kívül az összezártság és az izoláció pszichikai hatásáig több mint 30 kockázati tényezőt elemeztek. Ezek legyőzése elengedhetetlen a távoli világűr felderítéséhez, ha egyirányú utazásnál nagyobb célt tűzünk magunk elé.

A hosszú időtartamú űrrepülések öt legfontosabb kockázati tényezője, amelyeket amerikai kutatók publikációjukban részletesen elemeznek. (Kép: Zarana S. Patel et al., Microgravity)

Egyes szerzők az emberi szervezet mesterséges tökéletesítésében keresik a megoldást. Mások – az elvetélt MarsOne projekt mintájára – nem tartják ördögtől valónak, ha első lépésként csak odautazásban gondolkodnának. Összegzésként a szerző megállapítja, hogy a geoszinkron pályánál távolabbi térségekbe utazás mindenképp drámai ugrás az ember számára, amelynek megtételéhez számba kell venni az ismert és még ismeretlen kockázati tényezőket, és ezeket meg kell ismertetni a közvéleménnyel. Emiatt az emberi tevékenység a távoli világűrben mindenképp a távolabbi jövő zenéje. Az Egyesült Államok számára létfontosságú, hogy fenn tudják-e tartani ilyen hosszú időn keresztül a közvélemény érdeklődését és lelkesedését.