Élet a Vénuszon?? - 1. rész
(Rovat: Élet a Földön kívül?, A Nap és bolygótestvéreink - 2005.11.27 08:22.)

A SETI Intézet folyóiratában tavaly megjelent cikk fordítását közöljük három folytatásban. A téma igazán különleges: lehet-e élet a Vénuszon?

Az Explorer az amerikai SETI Institute által kiadott új, 2004-ben indult folyóirat. Első számában jelent meg David Grinspoon gondolatébresztő cikke arról, hogy akár a Vénuszon is volna értelme az élet esetleges előfordulásai után kutatni. A cikk címe: A Vénusz asztrobiológiája. Az alábbiakban ezt a cikket közöljük folytatásokban, magyar fordításban. (A fordítás a Magyar Asztronautikai Társaság (MANT) legfrissebb Űrtan Évkönyvében jelent meg nyomtatásban. Az Asztronautikai Tájékoztató című sorozat 56. számát a MANT tagjai illetményként kapják.)

Habár a Vénusz rendszerint jócskán túlragyogja a Marsot a hajnali égen, az asztrobiológia iránt érdeklődők számára mégis a Mars homályosítja el bolygótársát. Ez újabban a régóta sejtett, de mostanra bizonyítottan létezett egykori marsi tengerek felfedezéséből is táplálkozik. Ennek nyomán újraéledt a remény, hogy sikerrel vadászhatunk fosszilis életnyomok után a Marson. Mindezek ellenére határozottan úgy érzem, hogy az „igazságosság és kiegyenlítettség” jegyében a Naprendszer asztrobiológiai célú kutatása során nem feledkezhetünk meg másik bolygószomszédunkról, a Vénuszról sem.

A modern ember számára Vénusz a szerelem és szépség istennője helyett a Naprendszer „poklát” jelenti. (Valójában Vénusz számos mitológiai elnevezéseinek egyike „Lucifer” volt) Ugyanakkor egészen az űrkorszak hajnaláig számos kutató meg volt győződve arról, hogy a Vénusz ragyogó, a napfényt visszaverő felhői – amelyek oly feltűnővé teszik a bolygót a hajnali és az esti égen – ugyanúgy kondenzálódott vízcseppekből állnak, mint itt a Földön. Alattuk, a felszínen tehát hasonlóan meleg, nedves klíma uralkodhat, ahol virágozhat az élet is – abban a formában, „ahogyan mi ismerjük”. Az 1600-as évektől kezdve, amióta tudjuk, hogy a Vénusz egy önálló világ, egészen az 1960-as évekig, amikor végül megtudtuk, hogy valójában milyen is az a világ, a bolygóról azt hittük, hogy élet lehet rajta. A XIX. századi csillagász, Garett Serviss szavaival: a levegő „talán intelligens lények millióinak szolgál lélegzetül, s a földihez hasonlóan kifejező nyelvek muzsikájától hangos.”

1962-ben a Vénusz volt a célpontja az első sikeres amerikai bolygóközi űrszondának, a Mariner-2-nek. Az eredmények azt mutatták, hogy a felszín sokkal forróbb annál, mintsem hogy folyékony víz vagy szerves anyagok létezhessenek rajta. Későbbi kutatások alapján kiderült az is, hogy a bolygót takaró felhők kénsavból állnak, ami olyan tömény, hogy azonnal kikezdené az üveg felületét és szétmarná testünket. Ma már tudjuk, hogy a felszíni hőmérséklet közel 500 °C, a légnyomás pedig kilencvenszer akkora, mint a Földön a tengerszinten. Teljessé téve a modern képet, a bőségesen előforduló kénes gázok egyenesen „kénkövessé” változtatják ezt a vénuszi „poklot”. Az asztrobiológiai témájú előadások és könyvek jellemzően egyáltalán nem tárgyalják a Vénuszt, esetleg úgy említik, mint az olyan bolygó iskolapéldáját, amelyen nem létezhet élet. Az asztrobiológia, mint nemrég született tudományág révén sokat beszélünk arról, hogy a Naprendszer kutatásának programját „biocentrikusan” kell alakítsuk: az élet lehetőségének keresésére kell koncentrálnunk. Miért is kellene hát új űrszondákat küldenünk a Vénuszra, a pokoli bolygóra?

(folytatjuk!)