Űrvilág űrkutatási hírportál (http://www.urvilag.hu)

 

Születésnapi interjú Almár Ivánnal (1. rész)
(Rovat: Az Űrvilágnak nyilatkoztak, Álmuk a világűr - 2012.04.23 10:45.)

A 80 éves Almár Ivánnal beszélgetett Trupka Zoltán. Az interjút teljes terjedelmében, folytatásokban közöljük az Űrvilágon.

A beszélgetés rövidített változata ma az [origo] hírportálon jelent meg, mintegy folytatásaként a 70. születésnap alkalmából készült interjúnak.

„Dr. Almár Iván csillagász-űrkutató nevét mindenki ismeri hazánkban, aki egy kicsit is érdeklődik az égbolt tudománya iránt. Az általa szerkesztett Űrhajózási Lexikon vagy az Űrtan alapműnek számítanak a témában. Közérthető és élvezetes cikkeiből, előadásaiból sokan kerültek közelebb a világűr titkaihoz.” – írtuk tíz évvel ezelőtt, a 70. születésnapja alkalmából készült interjú bevezetőjében. Az elmúlt években sok minden történt égen és földön egyaránt. Ezekről a fejleményekről kérdeztük a nemzetközileg ismert és elismert kutatót, aki 2012. április 21-én ünnepelte 80. születésnapját.


(Fotó: Mudra László, origo.hu)

Trupka Zoltán: Úgy tűnik, mintha a csillagászat reneszánszát élné napjainkban, míg az űrkutatás mintha kevésbé fejlődne annyira, sőt egyes vélemények szerint inkább csak stagnál.

Almár Iván: A csillagászat valóban nagyon látványos fejlődésen megy keresztül, ez azonban főként az űrtechnikának, az űrtávcsöveknek, tehát az űreszközöknek köszönhető elsősorban. De ma már nem lehet és talán nem is kell élesen elkülöníteni a csillagászatot és az űrkutatást, vagy inkább űrtevékenységet, hiszen nagyon komplex jelenségről van szó. Utóbbira van egy összefoglaló kifejezés, az asztronautika. (Magyarul űrtannak nevezik, s ezt az elnevezést éppen Almár Iván találta ki – T.Z.) Ebbe három különböző terület tartozik, köztük maga az űrkutatás, de az űrtevékenységnek az a része is, amelynek földi hasznosítása már 50 éve folyik, és egyre fantasztikusabb eredményeket produkál. Hihetetlenül megnőtt azoknak a tevékenységeknek a száma, ahol az űrtechnika valamely része szerepet játszik a mindennapi életben, a tudományban pedig alig van olyan terület, amelyhez ne járulna hozzá valamilyen formában. Ezt az is jelzi, hogy nem csak fejlett országokban, hanem a kis országokban, fejlődő országokban is mindenütt fontosnak tartják, pénzt szánnak rá, lépnek előre. Sajnos hozzá kell tennem azt is, hogy többnyire lényegesen nagyobb tempóban, mint Magyarországon. Ennek hatására Magyarország elvesztette azt a vezető szerepét, amit tíz évvel ezelőtt, különösen ebben a régióban, élvezett. Már régen nem vagyunk ebben a pozícióban.

A harmadik terület, amelynek nincs is igazán jó magyar neve, a „space exploration”. Valahogy úgy lehetne lefordítani, hogy felfedező utak űrhajóval. Ilyen volt az Apollo program, és beletartozna sok minden, mint a Mars-utazás, emberes látogatás egy kisbolygóra, telepek létesítése más égitesteken, stb. A nagyra törő tervek ellenére ezek még nem valósultak meg, s emiatt érzik úgy az emberek, hogy az űrtevékenység inkább stagnál, sőt lefele megy. Pedig minden kedvezőtlen előjel ellenére a Nemzetközi Űrállomás, az ISS mégiscsak fent van teljes személyzettel és kiépítettségben, rengeteg új berendezéssel, és működik!

Hogy ez miért nem elég és miért van az emberekben ez az alapvetően pesszimista érzés (és sajnos ez szerepel gyakran a sajtóban is), az elég részletesen benne van a „Ha jövő, akkor világűr” című könyvünkben, amelyet egy fiatal jövőkutatóval, Galántai Zoltánnal közösen írtunk. Nekem az a véleményem, hogy az űrtechnikában az automatizálás olyan gyors volt, hogy messze megelőzte mindazt, amire korábban gondoltak. A 60-as években még elképzelhetetlen lett volna egy Hold-expedíció emberek nélkül. Armstrong annak idején kézi irányítással szállt le egy olyan helyen, ahol maga sem tudta, mit talál, elsüllyed-e a porban vagy sem. Ha egyszer emberek szállnak le a Marsra, akkor ott az utolsó négyzetcentiméterig tudni fogják, hol landolnak. Azt a helyet előzetesen nagyon alaposan meg fogják vizsgálni, hogy semmi meglepetés ne legyen. A könyvben leírtam, hogy lehetséges, hogy az űrhajósoknak meg kell majd játszaniuk a meglepetést, hogy a tévé előtt ülő néző megkapja a felfedezés élményét. És ez elég nagy baj.

A másik nagy baj ezzel kapcsolatban, hogy az Apollo programnál az első két-három Hold-utazás után lecsengett a nagyközönség érdeklődése, és ismétlésnek tekintették a további utakat. Nagy kérdés, hogy egy a Marson botladozó űrhajós képének közvetítése nagyon különbözne-e attól, amit az Apollo közvetítéseken láttunk? Vajon katartikus élmény lesz-e? Mert míg a Hold közel van, itt kering körülöttünk, addig a Mars független bolygó. Olyan messze van, hogy a Föld csak egy csillagnak látszik az égen és az ott lévő űrhajósok bizonyos értelemben nem tagjai többé az emberiségnek. Ebben a vonatkozásban tényleg hatalmas ugrás lenne a Marsra szállás, de felfogja-e az, aki hallja vagy látja majd a hírekben? Valószínűleg gyorsan nem. Ezek az okok azok, amelyek miatt nagyot csúszott a további program. Elsősorban nem a technikai problémák miatt, még csak nem is a pénz miatt, hanem a politikai hátszél hiányában. A politikát pedig erősen befolyásolja az, hogy a szavazók mennyire tekintenének egy ilyen expedíciót kidobott pénznek, mennyire fogadnák el, hogy ez egy történelmi cselekedet. A politikusok persze be tudnák úgy állítani, hogy erre szükség van. De elegendő-e ez a következő választásokig? Tehát ilyen napi politikai ügyek miatt is csúszik a Mars-utazás.

Azt is el kell mondani, és könyvünkben elég részletesen írtunk róla, hogy a mai hordozórakéták nem sokkal különbek a 60-as évek hordozórakétáinál, és ez nagy hátrány. Nem történt áttörés ebben a vonatkozásban. Egy óriásrakéta kifejlesztése és egy ilyen expedíciónak a fölszerelése ma is rendkívül drága lenne. Nem összemérhető az Apollóval, sokkal többe kerülne annál. Ezért sem vállalkozik könnyedén ilyesmire egy ország, csak nemzetközi összefogással lehetne megoldani. Arra pedig itt volt példának az ISS, ami sokkal többe került, mint ahogy tervezték, és sokkal lassabban készült el.

T.Z.: Úgy tűnik, az űrverseny idején gyorsabban haladt a fejlődés. Együtt nehezebb? Vagy nem ilyen egyszerű a kérdés?

A.I.: Nem ilyen egyszerű a helyzet. Kétségtelen, hogy az 50-es 60-as évek, az űrverseny időszaka, fantasztikus fejlődést hozott az űrben. Én nagyon örülök, hogy megértem, de ezt elmondtam már tíz évvel ezelőtt is. De bebizonyosodott, hogy még Amerika sem volt képes egyedül az ISS felbocsátására. Először szükség volt az európaiakra, aztán a japánokra, aztán az oroszokra is. Ma már ott tartunk, hogy nagyon sok ország – kis mértékben még Magyarország is – részt vesz a Nemzetközi Űrállomás munkáiban. De nem kerül a hírekbe, csak akkor, ha baj van. Nem hozza azt a pozitív visszhangot a politikának, amire szükség lenne ahhoz, hogy az adott parlament megszavazza a fenntartásához és fejlesztéséhez szükséges pénzeket. Ezért bizony veszélyben van. Félő, hogy előbb-utóbb be kell zárni, ami óriási veszteség lenne. Az együttműködő partnerek közül persze sokan tiltakoznak, mert nemrég jutottak a tudományos kutatási lehetőségekhez és máris be akarják zárni az űrállomást! De vannak nehéz technikai problémák is. Azok az egységek, amelyekkel az építkezést kezdték, tulajdonképpen bent vannak a hatalmas szerkezet belsejében, és szavatossági idejük lejár. Cseréjük pedig kivihetetlen. Igaz, hogy a kínaiak felbocsátanak egy kis űrállomást, lehet, hogy mások magánpénzből talán létrehoznak egy felfújható kis űrállomást is, amelyre űrturistákat lehet felküldeni. De egy ilyen, nagyszabású, Föld körüli pályára telepített „csatahajó”, mint az ISS, nincs még a tervekben sem. Akiknek terveik vannak, azok inkább azon gondolkodnak, hogyan lehetne feléleszteni az emberes űrprogramokat.

T.Z.:Az elmúlt tíz év egyik legnagyobb vállalkozása volt számodra az említett könyv?

A.I.: Életem egyik legnagyobb vállalkozása volt. Nem csak terjedelmében, hanem tematikájában is. Elsősorban az alapkérdésekkel foglalkozik, mi várható a jövőben, ráadásul két szemszögből nézve. Galántai Zoltánnal megpróbáltuk szembeállítani az elképzeléseinket, megpróbáltuk kiszűrni közülük azokat, amelyeket mindketten elfogadunk, és megvitattuk azokat, amelyekben nem értettünk egyet. Ilyen szempontból elég újszerű volt a kötet 2007-ben. Belementünk olyan kérdésekbe, hogy miért kell elhagyni a Földet, folytatva ott, hogy mit csináljunk, ha eljutunk egy másik égitestre, hagyjuk-e a jelenlegi állapotában vagy próbáljuk meg átalakítani úgy, hogy az ember ott letelepedhessen? Sok mindenen vitatkoztunk, de abban egyetértettünk – és ez volt a kiindulópont –, hogy az emberiség nagyon veszélyes időszakban él. Olyan veszélyek fenyegetnek, amelyek ha nem is az élet teljes kipusztulását, de hatalmas károkat okozhatnak. A globális felmelegedéstől, az erőforrások kimerülésétől az atomháborúig mindenféle. Ilyen esetben rendkívül sokat segítene, ha lenne valahol egy másik égitesten, vagy a világűrben legalább egyetlen önellátó telep, amely képes a Földtől teljesen függetlenül fönntartania magát. Ebben a gondolatban egyetértettünk Zolival, ezért lett a könyv címe „Ha jövő, akkor világűr”, ami válasz is az előbbi kérdésedre. Úgy éreztük, hogy a jövőnkhöz hozzátartozik, hogy a környezetünket „belakjuk”.

De nem az egész emberiséget kell kitelepíteni, mint sokan gondolják. Egy maximum néhány száz fős telep létesítése, ami már a mai technikával is megoldható lenne, átsegíthetne a kritikus időszakon. Persze még sokat kellene dolgozni azon, hogy hogyan, mert nem egyszerű a kérdés. De ehhez nem kell átalakítani egy egész bolygót, „csak” meg kell találni azokat az eszközöket, amelyekkel lakhatóvá lehet tenni egy részét. Hogy lennének-e erre vállalkozók, abban mind a ketten biztosak voltunk. Hogy lenne-e erre pénz, arra mind a ketten azt mondtuk, hogy ha egyre jobban szorít a probléma, akkor talán megszületne a megoldás is. De ahogy Galántai Zoltán hangsúlyozta, és ebben igaza van, az emberiség történelme azt bizonyítja, hogy nem minden időszak alkalmas ilyen nagy vállalkozásra. Lehet, hogy most megfelelő időszakban élünk, de mondjuk 2-300 év múlva ez egyáltalán nem biztos.

(Folytatjuk!)

következő rész >>

Teljes verzióMinden jog fenntartva - urvilag.hu 2002-2021