Egy emberöltő az űrben. A harmadik évtized (1977-87 – 2. rész)
(Rovat: Az űrkutatás 50 éve - 2007.10.26 07:18.)

A Voyagerek közül a 1-es egység érte el először a Jupitert és elsőként készített az óriásbolygóról és holdrendszeréről nagyfelbontású felvételeket.

Először sikerül a Galilei-holdakról is tudományos értékű felvételeket készíteni (ekkor fedezték fel a kutatók az Io vulkánjait és a bolygó gyűrűjét). A szonda ikerpárja négy hónappal később ért oda; 650 ezer kilométerre a felhők felett suhant el, közelfelvételeket készítve a felhők bonyolult szerkezetéről.

A Galileo szonda odaérkezéséig a legnagyobb hatású (és hatalmas mennyiségű) ismeretanyagot szállította a gázóriásokról a két Voyager. Az előörsként előreküldött Pioneer-11 pedig még tovább ért, sikerrel jutott el a Szaturnuszhoz és 1979. szeptember 1-jén elsőként repült el mellette. A Voyagerek is a tervek szerint jutottak el a gyűrűs bolygóhoz. Először (1980. november 12-én) a Voyager-1 készített részletes közelfelvételeket a bolygóról és csodálatos gyűrűiről, s fedezte fel a Titan hold nitrogénlégkörét. A kissé lassabban haladó Voyager-2 kilenc és fél hónappal később érte el a Szaturnuszt és gyarapította a felfedezéseket. A manőverek során a Voyager-1 olyan közel repült a Szaturnuszhoz, amennyire csak lehetett, de ezzel „feláldozták”, mert a közelrepülés során a bolygó gravitációja kiperdítette a Naprendszer fősíkjából; nem mehetett tovább az Uránusz és a Neptunusz felé. Ez a Voyager-2 tiszte lett.

Ebben az évtizedben indul a műholdas földi helymeghatározó rendszerek kiépítése is. Az első fecske az amerikai hadsereg GPS (Global Positing System) rendszere volt, amelynek első kísérleti holdja 1978-ban startolt. 1994. január 17-én pedig elkészült a 24 műholdból álló rendszer. A Szovjetunió is „természetesen” hozzáfogott a maga navigációt segítő rendszeréhez, a GLONASS-hoz, amelynek első startja 1982-ben történt, végleges kiépítése azonban még ma sem biztosított.

Európa viszont csak nagyon lemaradva kullogott be az űrklubba: 1979. december 24-én startolt az Ariane-1, az ESA első saját hordozóeszköze. Az első ESA űrszondára még további 6 évet kellett várni: a Giotto 1985. július 2-án indult a Halley-üstököshöz.

A Halley-üstökös esedékes látogatása volt egyébként az az esemény, amely az automata szondákra nézve ínséges években komolyan mozgatta meg az űrkutatókat (igaz a NASA-t nem). A szovjeteknek VEGA-1 és VEGA-2 néven két szondájuk is indult kettős küldetéssel: a Vénuszhoz és az üstököshöz. A japánok a Suisei és a Sakigake szondákat indították. A világ első üstökösmag-fotóját a Vega-1 szállította 1986. március 4-én, a legközelebbi megközelítés – 605 kilométerre a magtól – pedig a Giottoé volt 1986. március 14-én.

Az 1986-os év talán az űrkutatás egyik legfontosabb éve lett, s ez nemcsak a Halley üstökössel kapcsolatos sikerek eredménye. A Voyager-2 szonda mesebeli útja újabb állomáshoz ért: 1986. január 24-én elrepült az Uránusz mellett. A nagy földi távcsövekben is csak bizonytalan kis kék korongként látszó bolygóról szenzációs fotók érkeztek a Voyager révén, felhőkkel, ezer kilométeres sebességgel fújó szelekről és új holdakról, no és a gázbolygóknál elmaradhatatlannak tűnő gyűrűvel.

A Mir űrállomás 1986. február 19-ei startja is a következő évtizedekre kiható esemény volt. A Szovjetunió ezzel a szerkezettel jutott el a modulrendszerű űrállomások koncepciójának megvalósításáig. Ezen az űrállomáson alakult ki a későbbi orosz-amerikai kooperáció és ez az egység számít napjaink legnagyobb űrprogramja, a Nemzetközi Űrállomás előfutárának.

De a fent említett két esemény közötti három hétben történt az emberes űrrepülések történetének egyik legmegdöbbentőbb tragédiája. A Challenger űrrepülőgép STS-51L jelű repülése 1986. január 28-án a start után mindössze 73 másodpercig tartott, amikor a szerkezet váratlanul felrobbant, megölve a héttagú személyzetet, Francis Scobee, Michael Smith, Ellison Onizuka, Ronald McNair, Judith Resnik, Gregory Jarvis és Christa McAuliffe űrhajósokat. A műszaki ok egy tömítés átégése volt. A valódi ok azonban a NASA sietsége és szervezetlensége: a rendszer sehogysem akart olcsóbbodni és sehogysem sikerült eladni a kereskedelmi űralkalmazások megrendelőinek, ezért a startok mindenáron való sűrítését gondolták megoldásnak a problémára, amivel a megbízhatóságot bizonyították volna. A sietség ostobaságba torkollott – az ostobaság pedig tragédiába… A figyelmeztetés ellenére nem megfelelő időjárásban indították az űrhajót és a kritikus alkatrész nem megfelelően viselkedett a hidegben.

(Folytatjuk a negyedik évtizeddel!)