Egy emberöltő az űrben. A második évtized (1967-77 – 2. rész)
(Rovat: Az űrkutatás 50 éve - 2007.10.18 07:55.)

A szovjet fejlesztések másik iránya egy űrállomásprogram volt, presztízs-alternatíva a holdraszállások mellett. A Szaljut program 1971. április 19-én startolt a Szaljut-1 felbocsátásával.

Az űrállomás merőben újfajta eszköz volt, az addigi űrhajókhoz képest hatalmas méretekkel, kényelmes munkavégzésre és hosszútávú bennlakásra alkalmas belső térrel. Az űrállomás első látogatói a Szojuz-11 űrhajósai voltak, 23 napos programjuk során sikerrel üzemelték be az űrállomást és egyben rekordot döntöttek a küldetés hosszát tekintve. Sajnos az expedíció tragikus véget ért, a visszatérés során a Szojuz-11 kihermetizálódott és Vlagyiszlav Volkov, Georgij Dobrovolszkij és Viktor Pacajev űrhajósok meghaltak.

Az Apollo program leállítása és a nagyratörő űrtervek (nagy űrállomások felbocsátása, marsutazás) megnyirbálása után az emberes űrkutatás kevésbé látványos vizekre evezett, elsősorban az űrállomások révén. A szovjetek folytatták a Szaljut programot (és annak katonai változatát, Almaz néven), a NASA pedig Skylab néven az Apollo technikai bázisán indított űrállomásprogramot. A Szaljutok az 5-ös egységig viszonylag rövid élettartamúak voltak és jellemzően 1, maximum 2-3 látogató űrhajót fogadtak. A mai értelemben vett igazi űrállomásnak az 1977 szeptemberében felbocsátott Szaljut-6 számított. A Skylab eleve több misszió fogadására készült. A start kissé göröngyösre sikerült (a hatalmas űrállomásmodul a felbocsátás közbeni vibrációtól komoly sérülést szenvedett), de bravúros mentőakcióval az első látogató legénységnek sikerült megmenteni. 1973-74 között összesen három legénység járt a Skylaben, egy, két, majd közel három hónapra kiterjesztve az amerikai időtartamrekordot. A három repülés után a programot leállították és a NASA feladatául egy új, többször felhasználható űrhajó kifejlesztését tűzték ki. A Szovjetunió inkább az űrállomásprogram folytatásában látta a jövőt és a Szaljutokat a fenn töltött időtartam növelésére és tapasztalatgyűjtésre használták. A Szaljut-6-on eltöltött leghosszabb küldetés 185 napos volt.

1974-ben 10 nyugat-európai ország megalapította az ESA-t, az Európai Űrügynökséget. A földrészünkön létrejött szervezet feladata az európai űrpotenciál megteremtése lett, elsősorban hordozóeszközök – az Ariane-család –, illetve műholdak, űrszondák kifejlesztése és későbbi felbocsátása. De a nagyhatalmak űrhegemóniáját más már jóval korábban igyekezett megtörni. Japánnak is sikerült önerőből űreszközt felbocsátania: 1970. február 11-én az Ohsumi startolt saját fejlesztésű LS-4 rakétán, saját űrközpontból. Kína alig maradt csak le, amikor 1970. április 24-én a CZ-1 (Hosszú Menetelés-1) hordozórakéta vitte magával a Dong-fangong-1-et, az első teljes egészében kínai fejlesztésű hordozórakéta-műhold párost. A britek másfél év múlva iratkoztak fel az űrnemzetek listájára, a Black Arrow 1971. október 28-ai startjával.

A nagyhatalmak politikájában enyhülési folyamat indult a 70-es évek elején, ami egyfajta új csúcspontot hozott el az űrkutatásban is. Az űrversenyben szembenálló két fél, az USA és a Szovjetunió békejobbot nyújtott egymásnak és közös űrprogramot hirdettek. A Szojuz-Apollo-programban 1975. július 15. – július 24. között egy szovjet és egy amerikai űrhajó végzett közös repülést, amelyben többször összekapcsolódtak, a legénységek pedig átszálltak egymás űrhajóiba. Ez egyben az űrverseny végét is jelentette. A Szojuz-Apollo program az emberes űrrepülések visszaesését is elhozta, ugyanis amerikai részről belekezdtek a Space Shuttle elhúzódó fejlesztésébe és a NASA hosszú ideig űrhajó nélkül maradt. A szovjetek viszont folytatták a Szaljut programot és a Szojuz űrhajók az űrállomásokhoz jártak. 1976-ban indítooták az Interkozmosz programot, amelynek keretében a szocialista országok – köztük hazánk – küldhettek kutatóűrhajósokat szovjet parancsnokokkal a Szojuzok fedélzetén a Szaljutokhoz.

(Folytatjuk!)