Aki kimaradt a holdraszállásokból… (3. rész)
(Rovat: Az Apollo holdprogram, Szojuz-Apollo közös űrrepülés - 2024.04.06 07:15.)

…miközben maga küldte az űrhajósokat a Holdra. A nemrégiben elhunyt Thomas Staffordra emlékezünk, az egyik olyan űrhajósra, aki – igaz, amolyan szürke eminenciásként – történelmet írt egykor.

A Slayton-féle legénységjelölési szisztéma „kiforogta” Staffordot a Geminiből és „átforgatta” az Apollo-programba. Addigra a Geminiből már tudni lehetett, hogy a holdraszállás megvalósítható, a NASA gőzerővel kezdte tolni előre Apollo szekerét. Az Apollo–1 katasztrófája alaposan megkeverte a legénységek jelölését, az egyszer már lefektetett sémát el kellett vetni és újraosztani. Tom Stafford ebben a leosztásban az első Apollo repülés – és egyben korábbi parancsnoka, Wally Schirra – tartalék jelölését kapta, ami egyben a leszállás jelmezes főpróbájának tartott Apollo–10 parancsnoki jelölését is jelentette a számára.

Az Apollo–10 legénysége

Az Apollo–10-nek azonban volt egy érdekessége is. Mégpedig az, hogy ma kis híján Tom Staffordról írnák azt a történelemkönyvek, hogy az első ember a Holdon és Neil Armstrong egy alig ismert űrhajós lenne a hőskorból. Ugyanis a szovjetekkel való versenyfutás okán a NASA sokáig komolyan fontolgatta, hogy már az Apollo–10-zel megkísérli a leszállást. Ám a Grumman sehogy sem volt képes elkészülni egy olyan holdkomppal, amely megfelelő volt tömeg szempontból. Majd a CIA is megérkezett a hírrel, hogy a szovjet holdrakéta, az N1 egy óriási robbanással szétszóródott a sztyeppén, az oroszok nemigen mennek egyhamar a Holdhoz. Szóval a sietség lelassult, a NASA pedig még „pazarlásra” is lehetőséget kapott: elindíthatott egy olyan repülést, amely elment a Holdig, ott pályára állhatott, kipróbálhatták, hogy szétválasztják a két űrhajót, leereszkednek egészen alacsonyra a felszín felett, de nem szállnak le, hanem kipróbálják a randevút Hold körüli pályán – az egész holdraszállási koncepció kulcsmozzanatát –, majd hazatérnek. Stafford tehát így tért vissza a „szürke űrhajósok” közé és „csak” a holdraszállás jelmezes főpróbáját parancsnokolhatta.

1969. május 18-án startolt el Stafford, Cernan és Young az Apollo–10-zel, vagy ahogy a maguk adta nevekkel illették az űrhajóikat, a Charlie Brown parancsnoki űrhajóval és a Snoopy holdkomppal. A már az Apollo–8-cal bejárt úton mentek végig, elérték a Holdat, pályára is álltak körülötte. Következhetett a nagy mutatvány, a Snoopy leválasztása a Charlie Brownról, majd a leszállás szimulálása. A művelet főszereplője Stafford volt. A Snoopy 15 ezer méter magasságig süllyed le a holdfelszín felett, amivel a legmagasabb hegy felett is még biztonsággal tudott elsiklani. És ezen a ponton valahogy Cernan lépett elő tragikus főszereplővé. Amikor a legalacsonyabban jártak, szétválasztották a holdkomp két fokozatát, hogy visszatérhessenek a Hold körüli pályán fenn várakozó Charlie Brownhoz. A leválasztást követően azonban a megmaradt felszálló fokozat emelkedés helyett vad pörgésbe kezdett, lezuhanással fenyegetve. Cernan ekkor egy jó vaskosat káromkodott a nyitott mikrofonba. Az csak kicsit később derült ki, hogy ő volt az oka a dolgok ilyetén alakulásának. Nem lévén lefektetve egészen egzakt módon a parancsnok és a holdkomppilóta közötti munkamegosztás, Cernan átbillentett egy kapcsolót, amelyet nem sokkal korábban Stafford már átkapcsolt, azaz a jó beállítást Cernan visszaállította a rosszra (a töméntelen mennyiségű műveletben az űrhajósok csak a betanult sorrendben kapcsolgattak és néha nem is gondolták végig, melyik kapcsolóállás a jó, csak inkább az rögzült, hogy kapcsolni kell). A Snoopy élet és halál között pörgött emelkedés helyett. Stafford szerencsére sejtette, mi a baj és pár kapcsolással megállította forgást, felfelé, a Hold körüli pálya irányába terelte a hajót. Harmadszor menekült meg a halál elől. Ezzel az intermezzóval együtt a repülést teljes sikernek értékelhette a NASA. Mehetett az Apollo–11, hogy egyszer s mindenkorra meghódítsa a Holdat.

És talán ekkor következett el az a sorsdöntő időszak, amely híres, a Holdat is megjárt űrhajósból szürke eminenciássá degradálta őt. Volt neki egy országos cimborája, akivel még az első Gemini repülés idején haverkodott össze, Alan Shepard. Éppen Stafford volt az, aki megoldotta a veterán űrhajós problémáját: ő hallott arról a kísérleti műtéti beavatkozásról, amellyel a Méniére-szindrómát gyógyítani lett képes az orvostudomány, és ő ajánlotta Shepardnak, hogy próbálja ki. Shepard vállalt minden rizikót, de végül győztesen került ki a betegséggel vívott harcból. Majd jól kitolt Stafforddal. A Vezető Űrhajós posztról visszakérte magát mezei, beosztott űrhajósnak, csak hogy a Holdhoz repülhessen. Slayton rá is állt a kérésre. De kellett valaki Shepard helyére. Ez a valaki lett Stafford, ő lett az Űrhajós Iroda vezetője. Ő jelölhette ki a Holdra repülő legénységeket, ő felügyelhette a felkészülésüket. Egyetlen dolgot nem tehetett, ő maga nem mehetett a Holdra. Aztán amint Shepard visszatért a Holdról, visszakérte a helyét és megtörtént a visszacsere kettejük között a Vezető Űrhajós posztján. Csak közben eltelt az a kritikus és értékes 2 év, amely idő alatt emberek járhattak a Holdon. Ha nincs Shepard, nincs ego és nincs Méniére-gyógymód, akkor Stafford lehetett volna az Apollo–16 parancsnoka és megérinthette volna a Hold felszínét. Így viszont ő bábáskodhatott mások holdraszállásánál és így lehet, hogy a NASA egyik legtapasztaltabb és legtehetségesebb veterán űrhajósa végül „csak” a Holdnál járt, de nem járt a holdfelszínen, miközben olyan „nevenincs” újoncok, mint Ed Mitchell, Jim Irwin, Charlie Duke, vagy Jack Schmitt viszont igen.

Amikorra Shepard visszatért, Stafford túl volt az összes hátralévő Apollo repülés és a Skylab repülések legénységi jelölésein. Az időszak lezárásaként egyetlenegy utolsó Apollo repülés volt hátra. Nixon elnök és Alekszej Koszigin szovjet miniszterelnök még Stafford vezetői beosztásának idején megállapodtak egy közös szovjet–amerikai repülésben, az Apollo–Szojuz-program egyetlen repülésében. Stafford jutalomjátékként, vagy Shepard hálájaként megkapta ennek a búcsúrepülésnek a parancsnoki ülését, beosztott űrhajósként pedig nem más szegődött mellé, mint egykori főnöke, a saját betegségéből szintén egy kockázatos műtéttel kilábaló Deke Slayton, illetve egy újonc, Vance Brand. A hármas és szovjet oldalról az Alekszej Leonov és Valerij Kubaszov duó 1975 nyarán sikerrel repülték le a világ első nemzetközi repülését, összekapcsolva az Apollo és a Szojuz űrhajókat és egyben űrbarátságot kötve a korábbi esküdt ellenségek között. A világ felállva tapsolt nekik. Stafford pedig négyre növelte a repülései számát. Jó sokáig csak ő és Jim Lovell voltak azok, akik ebbe az exkluzív klubba kerültek. No és nem mellékesen Stafford negyedszer is megmenekült a halál torkából. A visszatérés közben ugyanis az addig hibátlanul teljesítő Apollo űrhajó dadogott kicsit. Egy szelep váratlanul beengedte a kabinba a manőverező fúvókák mérgező nitrogén-tetroxid gázait is, kis híján megölve a benn ülőket. Vance Brand el is ájult, Staffordot és Slaytont súlyos köhögési rohamok gyötörték és éppen a parancsnok volt, aki megmentette társait, amikor feltalálva magát, nagy lélekjelenléttel felismerte a bajt és szétosztotta a vészhelyzetre szánt oxigénmaszkokat.

Stafford egy szovjet szimulátorban

A leszállás a búcsút is jelentette Stafford számára. Még az Apollo–Szojuz előtt felkérést kapott az Edwards berepülőpilóta-központjának, azaz a „Pilótamennyországnak” a vezetésére. 1975 novemberétől immár nem számított NASA űrhajósnak. De a feladatai majdnem olyan egzotikusak maradtak, mint az űrhajósévekben. Kipróbálhatta például az ellenség repülőgépét, egy zsákmányolt MiG-17-est, de repülhette a NATO szövetségesek Panavia Tornadóját is. Részt vett a MiG-25-tel dezertált Viktor Beljenko kikérdezésében és a gép átvizsgálásában is. Részt vehetett továbbá a szintén legendássá vált F–117 Nighthawk, népszerűbb nevén „A Lopakodó” tesztprogramjában.

Stafford tábornok

Később hadseregtábornokká léptették elő és Washingtonba, a Pentagonba került. Végigszolgálta a Sivatagi Vihart, részt vett a B-2 bombázó kifejlesztésében. Utolsó munkái között volt az F–22 Raptor vadászgép fejlesztési programjának elindítása. Majd leszerelt a Légierőtől. De más területeken aktív maradt, így részt vett az Omega óragyár és a Gulfstream repülőgépgyár vezető testületeiben. Emellett részt vett a NASA különböző tanácsadó testületeiben is, amelyek például a hosszú időtartamú Hold- és Mars-expedíciók feltételit tanulmányozták, vagy a Nemzetközi Űrállomás fejlesztését célozták.

Az Artemis–1 gördül ki a háttérben levő VAB csarnokból, az előtérben pedig a NASA legprominesebb vezetői Tom Stafforddal, 2022. márciusban (Képek: NASA)

Tevékenységének egy érdekes epizódja volt az Apollo–Szojuz utóélete. Egyrészt ő maga életen át tartó barátságot kötött a szovjet parancsnokkal, Alekszej Leonovval. Leonov lett a keresztapja Stafford legkisebb gyermekeinek, majd Stafford mondott oroszul búcsúbeszédet Leonov moszkvai temetésén 2019-ben. Másrészt hasztalanul próbálkozott, hogy újra összehozza az Apollo–Szojuz összes űrhajósát egy találkozóra. Ezt előbb a szovjetek afganisztáni beavatkozása, majd a moszkvai olimpia 1980-as amerikai bojkottja körüli politikai viharok akadályozták meg.

Végül egy aktív élet végén, 93 évesen, 2024. március 18-án hunyt el Floridában, halálát májtumor okozta. Egy legenda távozott vele.

Godspeed, Mr. Stafford!