Űrvilág űrkutatási hírportál (http://www.urvilag.hu)

 

Realista film az Apollo-13-ról
(Rovat: Az Apollo holdprogram - 2010.04.11 12:13.)

Ritkaság, hogy egy „űroldalon” hollywoodi filmekkel találkozzon az ember, ám van egy alkotás, amely az Apollo-13 repülésének 40. évfordulója kapcsán megérdemli a kivételezést.

A közvélemény – minden grandiózussága ellenére is – megfeledkezett az Apollo programról. Már az Apollo-12, a második holdraszállás televíziós kudarca is sokat rontott az érdeklődésen, de a program végét jóformán csak a tudósok látták a houstoni irányítóközpont nagy központi képernyőjén. Egyetlen expedíció volt, amely képes volt áttörni az érdektelenség ködét, mindjárt kétszer is: az Apollo-13.

Először természetesen akkor, amikor a repülés 55. órájának 55. percében robbanás történt, az űrhajó elvesztette oxigénkészletét, majd ennek következményeként az űrhajósok közvetlen életveszélybe kerültek. Az irányítás egy pillanat alatt átalakult mentőalakulattá és megszervezték a hazajutást. Az űrhajósokat átköltöztették a sérült parancsnoki űrhajóból a holdkompba, az űrhajórendszert visszaterelték a szabad visszatérés pályájára és lekapcsolták az áramot, hogy azt a visszatéréshez tartalékolják. Mindezt a világ közvéleményének újra felkorbácsolódott figyelme közepette. A média az űrhajósok minden lélegzetvételét azonnal címlapon hozta, a világ szíve pár napig a Holdhoz tartó űrhajósokéval dobbant együtt, akárcsak az Apollo-11 idején. De a szenzáció elültével, a szerencsés hazatéréssel az érdeklődés ismét elenyészett. Egészen negyed századig.

A repülés 25. évfordulójára Hollywood támasztotta fel a legendát, ezzel másodszor is milliárdos érdeklődést keltve az egykori Apollo expedíció iránt. 1995 nyarán bemutatták az Apollo-13 című mozifilmet. A holdprogram elfeledettségére mi sem jellemzőbb, hogy a végül elkészült film egyik premier előtti vetítése után az egyik néző azért „szólta le” a filmet, mert szerinte tipikus hollywoodi klisével fejeződött be, mivel a legénység végül túlélte a kalandot… Ám a még nagyobb szenzáció az volt, hogy a film hihetetlen élethűségével hódított, az álomgyári túlzások helyett szinte dokumentarista hűséggel mesélte el a „Tizenhármas” kálváriáját.

Jim Lovell, az egykori űrhajós – a holdraszállás negyedszázados évfordulójának publicitási hullámát meglovagolandó – 1994-ben adott ki könyvet a kudarccal végződött repülésről Kárba veszett Hold: az Apollo-13 veszedelmes útja címmel, amire a Ron Howard rendező és Brian Grazer producer alkotta páros azonnal lecsapott és filmet akart a történetből. Howard fantáziája beindult: súlytalanságot akart, valódi űrhajókat akart, és egyetlen snittet sem szeretett volna beszerkeszteni az egykori felvételekből. A NASA pedig teljes támogatást nyújtott ehhez. Előkészületként két komplett holdkomp és parancsnoki modul belső teret gyártott a Kansasi Kozmoszféra és Űrközpont műhelye a filmesek számára. Az egyik készletet beépítették a NASA súlytalansági szimulációkra használt KC-135-ös repülőgépébe. A filmes űrhajók bár másolatok voltak, néhány eredeti műszerpanelt is beléjük építettek. A kansasiek igazi holdszkafandereket is gyártottak a Lovellt alakító Tom Hanks, a Haise-t megszemélyesítő Bill Paxton és a Swigertet megformáló Kevin Bacon számára, amelyek tényleg légmentesen zártak és igazi légző- és hűtőrendszer volt bennük. Az irányítás is „igazi” munkahelyet kapott. Bár a NASA felajánlotta, hogy használják a filmesek a houstoni irányítótermet, amelyikben valóban elhangzott a hangszórókból, hogy „Houston. Baj van”, de Howard inkább építtetett egyet a Universal Studióban. A díszlet Mission Control igazi óriáskivetítőt kapott és olyan képernyőket minden irányító konzol helyére, amelyeken egyedileg lehetett videóképeket megjeleníteni. „Természetesen” az irányítók(at játszó színészek) rádiókommunikációs rendszere – a „fülesek” – is teljesen működőképes eszköz volt. Az élethűségre mi sem jellemzőbb, mint amikor egy, szakértőként közreműködő NASA mérnök az egyik fárasztó nap végén kilépett a díszletből, a liftet kezdte keresni odakinn, amely azonban csak a houstoni központban létezett, Hollywoodban a földszinten voltak. Az egyetlen valós szereplő a USS Iwo Jima hordozó lett volna, ám azt a film készítésének idejére már kivonták a szolgálatból, így annak testvérhajóját, a USS New Orleanst adta kölcsön a haditengerészet.


A színészek is „igazi” űrhajóskiképzést kaptak, hogy otthonosan mozogjanak az új közegben. Hanks, Paxton és Bacon, az űrhajóstrió megformálói beköltöztek a NASA huntsville-i űrtáborába, ahol Jim Lovell és Dave Scott (az Apollo-15 parancsnoka) szegődtek oktatójukul. Itt szimulátoros gyakorlatokat végeztek a leendő film-űrhajósok. Az irányítóközpont munkatársai pedig – élükön a Gene Kranzet alakító Ed Harrisszel – szintén elvégeztek egy kurzust, amelyen Gerry Griffin, az Apollo-13 egyik vezető irányítója – a negyedik váltás, a Gold Team vezetője – és Jerry Bostick irányító voltak a tanárok.

A film élethűségének kulcsa az űrfelvételek addig sosem látott körülményeinek megteremtése volt. Más, űrben játszódó filmeknél mindenféle, a marionetthez hasonló, drótokon függesztett rendszerekkel oldják meg a súlytalanságot, itt azonban valódi lebegést tervezett be Ron Howard a forgatásra. A filmtechnikát úgy alakították, hogy az űrhajósok súlytalanságtréningjére használt parabolarepüléseken alkalmazható legyen. A nagy találmány az volt, hogy a forgatókönyvet úgy alakították ki, hogy az egyes, odafönn játszódó jelenetek ne legyenek hosszabbak 25 másodpercnél, ennyi ideig tart ugyanis egy-egy repülés során a súlytalanság. Ezzel a technikával, a végül egymás mellé vágott képsorokból valódi űrbeli környezet „jött át” a nézők számára. Az űrhajóbelsők is úgy voltak kialakítva, hogy modulszerűen hol ez, hol az a paneljük volt kiszedhető, így különböző nézőpontokból láthattuk Lovell, Haise és Swigert megmentését, hiszen a borzasztó szűkös helyen belül nem fért volna már el sem kamera, sem stáb. Persze ez csak így leírva ilyen könnyű. A 612 repülés során jópárszor esett meg, hogy a súlytalanság hirtelen elmúltával egymáson landolt színész, felszerelés, operatőr, kamera, miegyéb. Arról nem is beszélve, hogy a filmkészítők szervezetére milyen hatásokat gyakorolt a forgatás. Erre jó példa, amikor egy magazin számára a világhírű Annie Lebowitz fotóművész készített pár felvételt, egyik kezében a hányós zacskóval, másikban a fényképezővel. Miután szerencsétlen körbehányta a gépet, magát Bill Paxtont is, megkérdezték hányszor hányt, mire a válasz: Nem tudom, a végén már nem számoltam…

Az élethűséget tovább fokozta, hogy elővették az egykori hangfelvételeket, tévéközvetítés-tekercseket, műveleti jelentéseket, és a dialógusokat is annak megfelelően alakították ki, ahogy egykor történtek az események. Rengeteg segítséget nyújtottak az egykori űrhajósok is (Tom Hanks és Jim Lovell ekkor váltak igazi barátokká a való életben). Természetesen néhány egyszerűsítést is kellett alkalmazni, néhány helyen színesíteni is kellett az eseményeket, hogy filmvászon-képes maradjon végig a sztori. Így például Mattingly figuráját tették sokkal romantikusabbá. A legénységből kiesett holdkomp-pilóta nem három nappal a felszállás előtt vált el társaitól, nem a rádióból tudta meg, hogy kiesett, nem vonult félre a világtól a valóságban, és nem ő vezette a hazahozatal szimulátoros előkészítését. Mattingly ott ült az űrközpont sajtóközpontjában a felszálláskor és „csak” egyike volt a hazatérésen dolgozó szakembereknek. A filmesek ezt a csapatot gyúrták össze és személyesítették meg Mattingly által. Aztán a Kathleen Quinlan megszemélyesítette Marilyn Lovell sem volt az a harcias amazon, aki kidobja a tévéseket a kertjéből, ő is egy egész kis társadalomnak, a szilárdan a férjeik, bátyjaik, fiaik mögött álló nőknek a kvintesszenciáját megjeleníteni hivatott karakter volt. A többi apró bakit pedig csak a vájtfülűek vehették észre: a filmbeli Saturn-V másfajta csíkozású volt, mint az eredeti, a start előtti estén történő búcsúzkodás, amikor a betegségek elkerülése miatti karantén okán egy út két oldalán sorakoznak űrhajósok és hozzátartozóik, csak a Shuttle-korszak újítása volt, a Hold megkerülésekor alattuk elhaladó felszín „össze-vissza” ugrándozása mind-mind apró, a történet egészének hitelességét alig befolyásoló apróság volt.

Ron Howard és stábja egyedülállóan izgalmas, Hollywoodtól szokatlanul valósághű filmet alkotott, amely több százmillió, vagy akár milliárd nézőt vonzott világszerte az elmúlt tizenöt évben. De ami az űrrajongók számára fontosabb, rengeteg hívet szerzett vele az űrkutatás számára.

Teljes verzióMinden jog fenntartva - urvilag.hu 2002-2021