„Kis lépés ez egy embernek…”: 35 éve repült az Apollo-11 (3. rész)
(Rovat: Az Apollo holdprogram - 2004.07.21 09:22.)

1969. július 16-án kezdetét vette minden idők legizgalmasabb felfedező útja: az Apollo-11 elindult a Hold felé. Minden előkészület ellenére azonban Neil Armstrongnak, Buzz Aldrinnak és Mike Collinsnak csak 50-50 % esélyt jósoltak a sikerre vonatkozólag.

A startra 1969. július 16-án, helyi (floridai) idő szerint 9:32 kor került sor és az AS-506 jelű Saturn V rakéta említésre méltó gond nélkül gyorsította Föld körüli pályára a Columbia névre keresztelt parancsnoki űrhajót és az Eagle névre hallgató holdkompot. Az Apollo 8-hoz és Apollo 10-hez hasonlóan Armstrongék is másfél Föld körüli fordulatig rendszerteszteket végeztek, majd következett a „holdirányra állás”. A Saturn rakéta megmaradt harmadik fokozatának újraindítása tökéletesen sikerült, a Columbia és az Eagle elindult a Hold felé.

Az Apollo 11 látványos lángcsóvát húzott az égre történelmi startja alkalmával (NASA fotó)

Három napi – unalmasan egyhangú – repülés után érkeztek az űrhajósok a Holdhoz, ahol aztán kezdetét vehette „az előadás”. A parancsnok és a holdkomp pilóta átszálltak a holdkompba és felélesztették a leszállóegység összes rendszerét (a holdkompnak azért kellett kikapcsolt rendszerekkel repülnie a Holdhoz vezető úton, mert az energiával a végletekig takarékoskodni kellett, mivel a súlylimit miatt a beépítendő akkumulátorok száma és súlya is meglehetősen korlátozott volt). A két űrhajós a 13. Hold körüli keringésben aztán leválaszthatta egymásról a két űrhajóegységet. Újabb rendszerellenőrzések következtek, majd Houston megadta az engedélyt a fékező manőverhez, a leszállás első szakaszához.

A képen a leszállási térség látható a holdkomp ablakából. A bal alsó sarokban lévő árnyék nem az űrhajónak a felszínre vetített árnyéka, hanem az ablak mellett, teljes sötétségbe takart egyik manőverező hajtómű fúvókája. (NASA fotó)

A fékezőmanőver a Hold túloldala felett vette kezdetét, teljes rádiócsendben. Amikor a Hold keleti félgömbjének pereme mögül előbukkant az űrhajó, nem volt minden teljesen rendben: Armstrong jelentette, hogy egy-két másodperccel megelőzik a reptervet, ami szerint nem pontosan a kijelölt leszállási ponton fognak leszállni, ráadásul valamilyen antennaprobléma miatt akadozni kezdett a rádióadás is. Sőt a bajok tovább fokozódtak, amikor egy komputeres hibajelzés is érkezett a műszerfalra, ami már-már azt vetítette előre, hogy az űrhajósok nem fognak tudni leszállni, hanem meg kell szakítaniuk azt. (A megszakítás egy bizonytalannak ígérkező, rettegett művelet volt, melyben baj esetén a felszín felé tartó holdkomp két fokozatát leválasztották volna egymásról, majd a felszálló fokozat hajtóműve visszagyorsította volna a visszatérőkabint Hold körüli pályára). Egy komputerszakértő azonban Houstonban rájött hogyan lehet úrrá lenni a hibán.

A holdkomp egyre lassabban haladt a fékezés hatására. Először az ablakaival a felszín felé nézve, de még párhuzamosan azzal repült (ekkor állapíthatta meg az alant elsuhanó táj jellegzetességeiből Armstrong, hogy valamiért „sietnek” a repülés időrendjéhez képest, ezért túlrepülnek majd a célon), aztán, ahogy lassult a szerkezet, egyre inkább függőlegesbe állt a felszínhez képest. Legvégül teljesen függőlegesen kellett leszállni, elkerülendő a felborulást. Az egész leszállást (a hajtóműteljesítményt és a kormányzást) a komputer irányította. De párszáz méter magasan Armstrong észrevette, hogy a gépagy szenvtelenül viszi őket egy hatalmas kráter kellős közepébe. Mivel ez felborulással fenyegette a holdkompot a talajfogáskor, a parancsnok habozás nélkül kézi irányításra állt át és átemelte a kráterperemen az Eagle-t. Miközben új leszállóhelyet keresett a szemével, Houston figyelmeztette, hogy vészesen fogytán a hajtóanyag. De Houston figyelmeztetésére hamarosan egy diadalmas rádióüzenet jött válaszként: - Houston, itt a Nyugalom Tengere Bázis. A Sas leszállt!

Folytatjuk...