„A Sas leszállt”: 35 éve repült az Apollo-11 (1. rész)
(Rovat: Az Apollo holdprogram - 2004.07.19 11:28.)

Mindössze négy „bemelegítő repülés” kellett csak az Apollo programnak ahhoz, hogy a néhai Kennedy elnök szabta határidőt teljesítve Amerika megpróbálkozzon a kor legbátrabb műszaki kísérletével, a holdraszállással.

Az űrverseny könyörtelen tempót diktált a két versenyző világhatalomnak végig a hatvanas évek során, de 1969-re már csak az egyikük maradt talpon: a Szovjetunió N-1 jelű holdrakétái mind csütörtököt mondtak, így csak a NASA-nak maradt a kezében megfelelő eszköz arra, hogy megkíséreljenek egy űrhajót eljuttatni a Hold felszínére. Az Apollo-7, -8, -9, -10 repülések – lépésről lépésre - egészen a Holdig vezettek, a következő űrhajónak már „csak” le kellett szállnia.

A legénység
Az a bizonyos következő űrhajó pedig az Apollo-11 jelölést kapta, melynek legénységeként 1969. januárjában Neil Armstrong parancsnokot, Buzz Aldrin holdkomp pilótát és Mike Collins parancsnoki modul pilótát jelölték ki hivatalosan a történelmi repülésre.

A triónak mindössze fél éve maradt a minden idők legbonyolultabb űrrepülésének begyakorlására. Erre különböző szimulátoros és terepgyakorlatok szolgáltak és mindegyiknek az volt a célja, hogy az űrhajósok a váratlanra is felkészülhessenek. És volt is mire felkészülni, volt elég kockázatos művelet a holdraszállás tervében.

Kockázatok
Gond lehetett a parancsnoki egység és a holdkomp összekapcsolásával, amely létfontosságú művelet volt a küldetés sikere szempontjából. Ha ez nem sikerült volna, a parancsnoki hajóval egy nagy hurkot leírva kellett volna visszatérni a Földhöz, kihagyva a Holdat az útitervből. De ez a veszély eltörpült azok mögött a kockázatok mögött, melyek a holdi térséget elérve vártak az űrhajósokra. Először is pályára kellett állni égi kísérőnk körül. Ehhez először nagyon precíz röppályaszámítások szükségeltettek, mivel az űrhajónak nem a Holdat kellett becéloznia a Föld körüli pályáról való kigyorsuláskor, hanem azt a pontot, ahol az égitest majd három nap múlva lesz. Az űrhajó odaérkezésekor úgy 100 kilométerrel suhant el a Hold nyugati pereme előtt és az űrhajósoknak a Túlsó Oldal fölött (ahová a földi rádióhullámok nem érnek el, ezzel lehetetlenné téve a kapcsolattartást és bármiféle földi segítséget) kellett fékezőmanőverbe kezdeni. Ekkor minden az időzítésen múlott. Ha valami rosszul sült volna el a gyújtásnál – akár a hajtómű, akár a komputer hibájából – az űrhajósok meghaltak volna. Ha tovább ég a hajtómű, akkor becsapódtak volna a Holdba, ha rövidebb ideig, nem tudtak volna pályára állni és az égitest gravitációja ellendítette volna az űrhajót valamilyen lehetetlen irányba, ahová bizonyosan nem ért volna el egyetlen mentőakció sem.

A kockázat a két űrhajórész szétválasztásával még tovább növekedett. A küldetések tervezői úgy gondolkodtak, hogy amíg a holdkomp és a parancsnoki hajó összekapcsolt állapotban repül, mindenből van tartalék (hajtóműből, hajtóanyagból, a létfenntartáshoz szükséges készletekből), ha viszont elváltak egymástól, akkor nincs helye hibának, mindennek tökéletesen kell működnie. A holdkompban lévők azonban még a tökéletes működés mellett sem voltak teljes biztonságban. Először is ott volt egy meteortalálat valószínűsége, amely a légkör nélküli Hold közelében, a jármű leheletvékony falaival aránytalanul nagyobb, mint a Földön. Ebben az esetben egy maximum 12-13 cm-es lyukkal birkózott volna meg úgy két percig a rendszer, ami nagyjából arra lett volna elegendő, hogy a sisakot magukra vegyék az űrhajósok.

A nagyobbik veszély a leszállás közben fenyegette a holdkompot. A leszállásnál végig a komputerre támaszkodtak az űrhajósok, így a komputer hibája esetén azonnal meg kellett volna szakítani a leszállást. Ebben az esetben a leszálló fokozatot leválasztotta volna az automatika és a felszálló fokozat hajtóművét begyújtva, mintegy „átstartolással” visszaemelkedett volna a kabin a Hold körüli pályára. Azonban volt egy kritikus határ (nagyjából 50 méter magasan a talaj felett), amelyet átlépve egyszerűen nem maradt volna idő a műveletsor lefuttatására, ha ott következik be a hiba, a leszállóegység egyszerűen lezuhant volna.

A talaj közelében más veszélyek is leselkedtek a leszálló űrhajóra. A leszállásra egy viszonylag vízszintes terepen kellett sor kerüljön, ellenkező esetben felborult volna a szerkezet. Egy nagyobb kráter, vagy szikla végveszélyt jelenthetett a holdkompra nézve: ha az egyik leszállótalp egy ilyen talajegyenetlenségen ért volna le, az a leszállóegység borulásához vezetett volna, amely önmagában még nem feltétlenül lett volna halálos forgatókönyv a holdutazók számára, de a visszaindulást mindenképpen lehetetlenné tette volna. Ugyanígy elfogadhatatlan volt az is, hogy a holdkomp a megközelítés utolsó méterein oldalirányú mozgást végezzen, mivel az egyik láb elakadása ugyancsak a felborulás rémét vetítette előre. Csak a tökéletesen függőleges leszállás volt az elfogadható.

Sőt a hazavezető út sem volt teljesen biztos az első holdraszállók számára. A holdkomp felszálló hajtóművére vonatkozó számításokat illetően nem voltak kétségek, annál inkább a két fokozatot összetartó reteszeket illetően. A start előtt piropatronok robbantották le a kötéseket a felszálló és leszálló fokozat között, de ha valamelyik nem működött volna, az emelkedni készülő kabin a „felfelé” helyett bármilyen rossz irányba startolhatott volna, amelynek végét elég hamar egy új becsapódásos kráter jelezte volna. Erre az eshetőségre – és egy esetleges repülés közbeni hajtóműhibára - érdekes módon a parancsnoki modul pilóta készülődött mentési tervvel. A parancsnoki hajó – nem lévén légkör – olyan alacsonyra tudott volna ereszkedni, mint a holdi hegycsúcsok magassága, hogy érte menjen a bajbajutott társaknak. Tizennyolcféle előre megírt forgatókönyv volt a komputerbe táplálva, amellyel a parancsnoki pilóta a rossz pályára állt holdkomp nyomába eredhetett. Őszintén szólva volt mire gyakorolni az űrhajósoknak, ha élve haza akartak kerülni.

Folytatjuk...