Űrvilág űrkutatási hírportál (http://www.urvilag.hu)

 

Jelmezes főpróba: 35 éve repült az Apollo-10 (1. rész)
(Rovat: Az Apollo holdprogram - 2004.05.17 09:51.)

Az Apollo-8 és -9 sikerével az események felpörögtek, az USA űrhajósai kézzelfoghatóan közelinek érezhették a holdraszállást. Ám volt még egy sor megválaszolatlan kérdés, amelyre a NASA kénytelen volt még egy repülést áldozni, mielőtt valóban embereket küldött a Holdra. Ez a repülés volt az Apollo-10.

Az Apollo-8 sikeresen megkerülte a Holdat bebizonyítva, hogy az Apollo űrhajórendszer „alapűrhajója”, a CSM alkalmas a holdrepülésre. Nemsokkal később az Apollo-9-en a holdkomp is kitűnőre vizsgázott, a NASA azonban mégsem ért el arra a pontra, hogy a következő űrhajóját már a Holdra küldje. Szükség volt még egy csomó navigációs adatra, szoftverre, és legfőképpen a lehetséges leszállóhelyek minél részletesebb fényképeire. Mert a nagy kérdés, hogy hová szálljon le a már kijelölt legénység, még megválaszolatlan volt alig több, mint két hónappal a leszállás előtt is.

Az elméleti leszállási térség meglehetősen nagy volt. Egyetlen fő kritériumot támasztottak a küldetések tervezői elé a vezetők: az ember első holdraszállása színhelyének teljesen síknak, kráterektől, domboktól és szikláktól teljesen mentesnek kellett lennie. Érdekes módon az elsődlegesen kiválasztott térséget a hazajutás szempontjai határozták meg. A felszálláskor egy egyenlítői starthely mutatkozott a legalkalmasabbnak, mivel itt lehetett a legkisebb energiával visszajuttatni az űrbe az űrhajót. Ezért a holdi egyenlítőt középvonalként használva egy 10° széles sávot jelöltek ki, amelyen belül kellett megtalálni a legmegfelelőbb helyszíneket. (Ebben a kezdeti szakaszban ki is jelöltek 5 egyenlítői leszállóhelyet.) Ezt a sávot fényképezték végig az Apollo program előkészítéseként a Lunar Orbiter űrszondák. A térség azonban túl nagynak látszott, így a tervezők tovább szűkítették a kört. Először a felére sikerült csökkenteni a területet, amikor a Hold keleti félgömbjét találták „szimpatikusabbnak” a szakemberek. Ennek alapján elkezdték keresni a legkeletibb helyeket, ahol biztonságosan le lehet szállni (ennek során tovább zsugorodott a leszállási térség, mivel a röppálya-tervek szerint a Holdat mindig nyugatról keletre kerülték meg az űrhajók, így a Hold mögül kibukkanva kellett egy kis idő a rádiókapcsolat felépítésére, miközben természetesen továbbrepült a holdkomp, így egy elég nagy holt tér esett ki a keleti félgömb szélén az alkalmas területek közül). Tekintettel kellett lenni még egy esetleges földi starthalasztásra is, amelynek maximum 1 napos ideje alatt a holdi terminátor 12°-ot haladt tovább, így végül egy 10x12°-os terület állt rendelkezésre.


Az első leszálláshoz előre kiválasztott öt lehetséges leszállóhely

Ezen a zónán belül a Lunar Orbiterek fotói alapján két leszállóhely látszott alkalmasnak. És ezeket a térségeket jelölte ki a NASA az Apollo-8 és Apollo-10 űrhajósainak, hogy a lehető leggondosabban fényképezzék végig őket a teleobjektívvel felszerelt fényképezőgépeikkel, hogy minél részletesebben megvizsgálhassák őket a biztonsági szempontok alapján. Az Apollo-8-cal leginkább a Nyugalom Tengerének keleti szélén lévő 1-es leszállóhelyről sikerült remek fotókat hozni, de az ő keringési magasságuk (110 km) túl magas volt ahhoz, hogy a kívánt részletességű képek álljanak rendelkezésre. Az Apollo-10-et viszont egészen 15 km magasságig akarták „leengedni” a felszín fölé, így minden korábbinál nagyobb felbontású fotókra volt kilátás.

Az Apollo-10 űrhajósainak azonban nem csak a „nézelődés” volt a feladata. Őrájuk hárult az űrhajórendszer teljes kipróbálása, kivéve magát a leszállást. A holdraszállás – és így a későbbi összes Apollo repülés - forgatókönyve a következőképpen nézett ki. A Saturn V hordozórakétával a holdutazók először Föld körüli pályára állnak, ahol másfél fordulatot tesznek meg, amely idő alatt az összes rendszer működőképességét leellenőrzik. A rendszerellenőrzések után – már ha nincs semmi probléma – az utolsó Saturn fokozat újraindításával kigyorsítanak a Föld körüli pályáról és útnak indulnak a Hold felé. Ezt egy óriási nyolcas alakú pályán teszi meg az űrhajó, amelynek végén alig több mint 100 km magasan suhan el a Hold nyugati pereme előtt (ezt a műveletet sokszor hívták tréfásan az űrhajósok futógalamblövészetnek, mivel a Hold egy „mozgó célpont” volt a maga 3.700 km/h-s pályamenti sebességével). Még a Föld körüli pálya elhagyása után a parancsnoki egység orrát visszafordítják az űrhajósok és finom manőverekkel összekapcsolódnak a holdkomppal, majd kivontatják azt a rakétafokozat áramvonalas burkolata alól. Aztán három napnyi utazás után elérik a Holdat, melynek vége felé a legénység két tagja megkezdi az addig tetszhalottként velük repülő holdkomp üzembe helyezését. A Hold elérésekor először pályára állnak körülötte (mégpedig eléggé bizarr módon: a Hold túlsó oldala felett, teljes rádiótakarásban, magukra utaltan kellett beindítani a menetiránnyal szemben az anyaűrhajó SPS hajtóművét, hogy a keringéshez szükséges és elégséges sebességre lassuljon az összekapcsolt űrhajórendszer).

Ezután következik az igazi holdraszállás. A holdkomp teljes üzembe helyezése és a rendszerellenőrzések lefuttatása után az űrhajósok szkafanderbe öltöznek és szétkapcsolják a holdkompot a parancsnoki hajótól. A parancsnoki modulban maradó űrhajós ekkor egy utolsó ellenőrzést végez, kívülről szemrevételezve a holdkompot, hogy rendben megtörtént-e a lábak kihajtogatása, illetve nincs-e rajta valami egyéb sérülés. E fázis megtörténte után a két űrhajó más-más pályára áll és a holdkomp megkezdi a fékezést. A fékezéshez az űrhajó leszálló hajtóművét a keringés irányával ellentétes irányba állítják és beindítják. A holdkomp ablakai ekkor a felszín felé fordulnak, hogy a parancsnok az alattuk elhaladó domborzat jellegzetes pontjaiból meg tudja ítélni, hogy megfelelő pályán haladnak-e. Miután elegendően lelassulnak, egy komputerprogram bebillentyűzésével elkezdődhet a leszállás függőleges szakasza. Az űrhajó a sebessége csökkenésével egyre alacsonyabban repül a felszín felett, majd függőlegesbe áll és elkezd a felszín felé közelíteni. Nagyjából 15.000 méteren kezdődik el a leszállás utolsó szakasza, ahol a leszálló radar életre kel és az automatika már nem a számított, hanem a tényleges magasságadatok alapján folytatja a leszállást. A leszállás ezen utolsó fázisában a holdkomp vízszintes sebessége lassan teljesen elfogy, és a hajtómű gázsugarán egyensúlyozva függőlegesen közelít a talajhoz (talán napjaink Harrier vadászbombázói képesek valami hasonlóra). Végül 3 méterrel a talaj felett a leszállótalpakra szerelt érzékelőpálcák elérik a talajt, a parancsnok ekkor leállítja a hajtóművet és az utolsó egy-két méterről a holdkomp egyszerűen a talajra huppan.

Az Apollo-10 feladatául tehát ennek az útnak a (majdnem) végigjárását jelölték ki. Egyedül a leszállás legvégső fázisát, az utolsó 15.000 métert nem tehette meg az Apollo-10 holdkompja, egyébként minden másban egy igazi holdutazásra készülődhetett a legénység. Ahogy egy igazi holdutazásra készülhettek a földi szakemberek is, akik a legtöbbet profitálhatták ebből a repülésből. Az irányításnak kommunikációs tesztekre volt szüksége elsősorban, hogy hogyan lehet majd a két különválasztott űrhajóegységgel kapcsolatot tartani a Hold távolságában. A röppályás szakembereknek további adatokra volt szükségük az ún. „mascon”-okról. (A korábbi űrszondás repüléseken és az Apollo-8-on is megfigyelték, hogy a Hold tömege mintha nem lenne homogén, hanem egyes helyeken nagyobb, míg másutt kisebb a Hold körüli pályán haladó űrhajóra ható tömegvonzás. Ezeket a „tömegcsomókat” az angol mass concentration kifejezés rövidítéseként azóta mascon-nak nevezi a szakzsargon.) A gravitációs anomáliákat okozó masconoknak az űrhajók pályájára való hatásairól mindenképpen kellett valami kézzelfogható adat, mielőtt egy éles leszállásnál valami bajt nem okozott a jelenség. Fontos adalék volt az is, hogy a CIA hírszerzési adatai szerint a szovjetek N-1 típusú holdrakétája felrobbant az első indításakor, ezért volt idő, hogy az igazi leszállás előtt egy utat a tapasztalatszerzésre „pazaroljanak” az amerikaiak, ezzel is csökkentve a kockázatokat.

Folytatjuk...

Dancsó Béla

Kép: Nasa History Office

Teljes verzióMinden jog fenntartva - urvilag.hu 2002-2021