Űrvilág űrkutatási hírportál (http://www.urvilag.hu)

 

Az utolsó puzzle-darabka: 35 éve repült az Apollo-9 (2. rész)
(Rovat: Az Apollo holdprogram - 2004.03.05 02:23.)

Az Apollo-8 körüli ünneplés még alig halkult valamicskét, amikor Apollo szekere máris tovább robogott, a figyelmet az Apollo-9-re, a holdkomp éles kipróbálására irányítva. Az új küldetés a holdűrhajó-rendszer utolsó komponensének vizsgáját, a holdkomp kipróbálását kapta feladatul.

Az Apollo program talán legnagyobb kérdőjele az volt, hogy a Grumman által készített holdkomp alkalmas lesz-e a feladatára. Ennek eldöntésére indították korábban az Apollo 5-öt, amikor távirányítással, automata üzemmódban reptették a holdi leszállóegységet. Mivel azonban az Apollo-5 idején – 1968. januárjában – a gyártó még sehol sem tartott a holdkomp fejlesztésével, akkor gyakorlatilag csak a két hajtóművet sikerült letesztelni (az Apollo-5-tel repült LM-1-ben a műszerek helyén sok esetben csak az üresség tátongott, az a holdkomp igazából csak egy élethű, működő makett volt). Az igazi próba az Apollo-9-re, az emberes felszállásra maradt.

A NASA-nak volt egy betűkódokból álló műveleti sorrendje, melyben a holdkomp kipróbálása a „D” betűt kapta. („A” típusú volt a parancsnoki hajó ember nélküli, automata kipróbálása, „B”-vel jelölték a holdkomp ember nélküli próbáját. „C” típusú küldetésnek jelölték a parancsnoki modul emberes berepülését, majd később terveztek egy „E” utat, ahol 6400 km-re távolodtak volna az űrhajósok és onnan visszatérve modellezték volna a hipergyors légkörbelépést. Ezután az „F” utat már a Holdhoz tervezték küldeni, még leszállás nélkül, míg végül a „G” volt a bűvös betű, a holdraszállás jele.) Elvileg ez a sorrend szerint az Apollo-8-cal jött volna el, de a holdkomp elkészültének csúszása, no meg az oroszoktól való félelem felcserélte a két utat: az „E” utat előrehozták és kibővítették a Hold megkerülésére – Apollo-8 jelöléssel –, míg a „D” továbbcsúszott egyet.

A holdkomp berepülésére Jim McDivitt parancsnokot, Rusty Schweickart holdkomp pilótát és Dave Scott parancsnoki modul pilótát jelölték ki legénységnek. Korábban Deke Slayton, az űrhajósok főnöke felajánlotta nekik az Apollo-8 holdkerülő útját is, de McDivitték visszautasították mondván, olyan sok munkájuk fekszik a holdkomp repülésének előkészítésében, hogy inkább lemondanak a történelmi útról, csak szeretett űrhajójukkal repülhessenek. Ehhez megkapták a korábban Bormanéknak szánt parancsnoki és műszaki egységet, valamint az LM-3 jelű holdkompot. Érdekes módon ez az űrhajó bár repülésre már alkalmas volt, a holdi leszállásra még nem. A súlyproblémákat még nem sikerült megoldania a gyártó Grummannak és így az Apollo-9-hez leszállított holdkomp csak a Föld körüli pályán történő kipróbáláshoz volt alkalmas, egy leszálláshoz nem.

Az Apollo-9 startjára 1969. március 3-án került sor (miután az eredetileg tervezett, február 28.-i start a legénység megfázása miatt kényszerűségből elmaradt). A Saturn-V feledtetni látszott az Apollo-6 jelű automatikus repülésnél felmerült korábbi hibáját és másodszor is jól működött, amikor pályára állította a Gumdrop (Gumilabda) névre keresztelt CSM-et és a Spider hívójelű holdkompot. Az űrhajósokra 10 napos űrrepülés várt, de nem mentek a Holdhoz, mindössze itt, a Föld körüli pályán bontogatták szárnyaikat. A műveleti terv az első öt napot szánta a holdkomp (és az új fejlesztésű holdi űrruha) tesztjeire, míg a második öt nap a parancsnoki hajó további próbáit foglalta magában.

Először az „elsőségek” learatása következett. Először került sor dokkolásra Apollo űrhajóval és először került sor dokkolásra úgy, hogy mindkét űrhajóban ült ember (korábban a Gemini program dokkolásainál az egyik űreszköz a passzív Agena rakéta volt). Először terveztek páros űrsétát. A holdi szkafandernek is ez a repülés volt az első fellépése. Az SPS- hajtóműnek először kellett megbirkózni az összekapcsolt CSM-LM űrhajórendszer súlyával és az is először fordult elő, hogy a három személyes Apollo CSM-et egy embernek kellett vezetnie. De a műveletek a vártnál sokkal lassabban mentek. Azt vették észre az űrhajósok, hogy az űrben minden valahogy másként történik és a műveleti leírásokban az egyes teendőkre szánt időkből unos-untalan kifutnak. Sőt Rusty Schweickart betegsége még tovább hátráltatta a programot (a holdkomp pilótát ugyanaz a hányással, hasmenéssel, szédüléssel járó űrbéli mozgásbetegség döntötte le a lábáról, mint az Apollo-8-on Borman parancsnokot)

Az első próba a holdkomp kivontatása volt az S-IVB-ből, amely a későbbi utak egyik legkritikusabb műveletének számított. Miután ez megtörtént, következhetett a holdkomp felélesztése, a rendszerek egymás utáni bekapcsolása. Ezután következett az első igazán izgalmas pillanat: a két űrhajóegység összekapcsolt állapotában beindították a CSM főhajtóművét, hogy az képes lesz-e a megfelelő gyorsításokra, nagyobb pályamódosításokra a Holdhoz vezető úton. Ez a várt sikert hozta. A következő tesztben megfordították a sorrendet és ezúttal a holdkomp leszálló hajtóművével mozgatták az összekapcsolt űrhajókat. (Később ennek a tesztnek igazán jó hasznát vették az Apollo-13-nál, amikor ez a metódus mentette meg a meghibásodott parancsnoki hajó utasait a biztos haláltól).

Az összekapcsolt Apollo-9 űrhajórendszer a Föld háttere előtt. A parancsnoki modul ajtaján Dave Scott emelkedik ki az űrbe, míg a fényképész, Rusty Schweickart a holdkompból bújt elő, hogy a történelem első páros űrsétáját megtegyék.

Már a negyedik napon jártak, amikor sor került a küldetés egyik csúcspontjára: a páros űrsétára. Ez egyben a holdi űrruha tesztjét is jelentette, mivel Schweickart a holdkompból az új rendszert magára öltve mászott ki az űrbe. Eközben a parancsnoki hajóban egyedül maradt Dave Scott a Gumdrop ajtaján keresztül emelkedett ki a vákuumba, hogy aztán lefényképezhessék egymás tevékenységét. Míg Scott a hagyományos köldökzsinóros módszerrel kötődött az űrhajójához, addig Schweickart teljesen szabadon tudott mozogni, mivel az új űrruha, a hátán hordott hátizsákban elhelyezett életfenntartó rendszernek köszönhetően teljesen autonóm tevékenységre adott lehetőséget (biztos, ami biztos, McDivitt egy hagyományos kötéllel kikötötte a holdkomp pilótát, nehogy valami miatt a szokatlan szabadság tragédiába torkolljon). Ebben a tesztben talán a legfontosabb a többoldalú kommunikáció kipróbálása volt, hiszen a holdfelszínen lévő űrhajósok, a holdkomp átjátszó antennája, az odafenn keringő CSM és az irányítás közötti rádiókapcsolat igen bonyolultnak ígérkezett.

A holdkomp végre önállóan repül

Aztán az ötödik nap hozta el a nagy mutatványt, a holdkomp önálló repülését. A leszállóegységet egy makacs dokkolóretesz elsőre még nem engedte el, de második kísérletre sikerült a szétkapcsolódás. Ezután a Spider kecses piruettbe kezdett, hogy a parancsnoki hajóban ülő Scott leellenőrizhesse a lábakat (ha valami baj volt a lábak kinyitásával, akkor szó sem lehetett holdi leszállásról, ezért minden egyes leszállás előtt ezt a szemrevételezést mindenképpen meg kellett tenni, ezt nem bízták a mérnökök érzékelőkre és műszerekre). Ezután a holdkomp hajtóművét begyújtva McDivitték eltávolodtak az anyaűrhajótól, letesztelve a leszálló hajtómű teljesítményét. A teszt végén elbúcsúztak a leszálló fokozattól. Piropatronok lerobbantották a rögzítő elemeket és a két fokozat szétvált. Ezeket a műveleteket nagyon körültekintően kellett végezniük az űrhajósoknak, nehogy belesodródjanak a légkör felső rétegeibe, mert a holdkompnak nem volt hőpajzsa, egy ilyen hiba a biztos és azonnali halált jelentette volna a két űrhajósnak.

A szétkapcsolódás után a felszálló hajtómű tesztje következett, amely szintén teljes sikert hozott: a holdkomp érett volt a holdraszállásra. Ezután már csak a randevú és újra összekapcsolódás immár rutinszerű lépései voltak hátra. Dave Scott, Jim McDivitt és Rusty Schweickart hamarosan megrázhatták egymás kezét, gratulálva a sikeres berepülésnek. Az Apollo-9 megtette a Hold felé vezető út egyik legfontosabb lépését: tíz nap alatt bebizonyította az egész űrhajórendszer alkalmasságát a holdraszállásra.

Képek: Smithsonian Repülési és Űrhajózási Múzeum

Dancsó Béla

Teljes verzióMinden jog fenntartva - urvilag.hu 2002-2021