Marsi tájak a vásznon
(Rovat: Álmuk a világűr, Távoli világok kutatói - 2021.02.06 12:15.)

Baján született művész, Barics Sándor festi a Mars káprázatos tájait.

A Mars a bolygószomszédunk. A titokzatos vörös bolygó már az ókortól fogva megragadta az emberi fantáziát. Régóta gondolkodunk azon, vajon a bolygó idegen életnek ad-e otthont. Jelenleg három nemzetközi küldetés van útban a Mars felé, hogy végre kiderítsék, hogy volt-e valaha élet ott.

Az utóbbi évtizedekben több százezer felvétel készült a Mars kopár felszínéről és káprázatosan rejtélyes tájairól. A felvételek egyrészt intenzív múltbéli vulkáni aktivitásról árulkodnak, másrészt jól látszik rajtuk, hogy egykor gleccserek és valószínűleg folyók, óceánok is formálták a vörös bolygó felszínét. Egy eltűnt világ tanúi.

Ezek a fantasztikus felvételek egy Baján született művészt már a 90-es évek végén, mint tájképek megragadták. Barics Sándor – aki a 90-es években New Yorkban tanult művészetet és már 20 éve Berlinben él és alkot – a Mars tájait örökíti meg vásznakon. Ezek a madártávlatból készült felvételek egy újfajta nézőpontot jelentenek a tájképfestészetben. Mert a 21. század tájképei vertikálisak. A festő szemének hosszabbítása a számos Mars körül keringő kamera. Ezekkel szemlél, ezekkel kutat és ezekből merít ihletet. Ezekkel építi festői világát is, amelyben festmények, rajzok, szitanyomatok és sok-sok kollázs születik.

(Képek: Barics Sándor)

Az amerikai Perseverance (jelentése magyarul állhatatosság, kitartás) szonda hét hónap utazást követően, 2021. február 18-án landol majd a Marson a Jezero-kráterben, hogy megkezdje a többéves küldetését. A Jezero ősi folyódeltái több mint 3 milliárd évvel ezelőtt megfelelő környezetet nyújthattak az élet számára, és megőrizhették annak potenciális kémiai nyomait. Hasonlóan, mint Barics Sándor festményei, megőrzik emberi kíváncsiságunkat, és tájképei emlékké válnak sok-sok év múlva, tanúsítva azt, hogy mi, emberek örökké a határainkat keressük, és mindig új tájak meghódítására készülünk.

A művész a műtermében. (Fotó: Barics Sándor, 2018)