Három találkozás
(Rovat: Álmuk a világűr, Az űrkutatás 50 éve - 2007.11.11 10:33.)

Mit jelent az Ön számára az űrkorszak kezdetének 50. évfordulója? Az október 4-én meghirdetett felhívásunkra beérkezett legjobb írást olvashatják.

1957-1961

– Osztály vigyázz! – kiáltotta az osztályfőnök 1957. október 4-én, az óra elején.
– Rendkívüli híradás következik gyerekek, vigyázzállásban hallgassátok végig a hangosbemondót! – Rövidesen a TASSZ közleményét hallottuk. A Szovjetunióban a mai nap Föld körüli pályára bocsátották a Szputnyik műholdat, mely már megkezdte rádióadását. Bip-bip. A világűr meghódításának legelső, történelmi pillanatának voltunk mi, negyedikesek tanúi. A szovjet ember, a szovjet társadalom, a szovjet tudomány és technika diadala volt ez, mint mondták.

Nem tudom miért, de én már akkor is az amerikaiaknak drukkoltam és már a hír hallatán öröm helyett szomorúság fogott el. Miért nem ők?!

Később Gagarin elsőségénél is ugyanezt éreztem. Valahogy a nagy pátosszal beharangozott esemény mögött a hazugságra alapuló társadalmi rendszert láttam. Mégis elmenetem gyerekfejjel Ferihegyre, amikor Magyarországra látogatott, és örültem, hogy személyesen láthatom őt. De emellett drukkoltam is az amerikaiaknak, hogy nekik is sikerüljön. A gyengécske űrugrások után Glenn már az igazi űrhajóst testesítette meg. Az egyik oldalon a határtalan, öndicsőítő propaganda, a másikon a sugárzó intelligencia, a már-már vagány pilóta és űrhajós az események teljes nyilvánosságával. A nyilvánosság volt a legnagyobb propaganda...

Számomra itt kezdődött az űrkutatás. És a rajongás tart a mai napig is.

1999

Negyven év telt el... Helyszín: Kalifornia, Cathedral City, a sivatagban kiépült, gyönyörű, mediterrán jellegű város Palm Springs mellet. Automata öntözőrendszer az utcákon, mindenütt pálmafák, reggelente kolibri-látogtás a kertben...

Csütörtök van és ilyenkor kell a szemetest kitolni a ház elé, mely felelősségteljes feladatot idős nagynéném rám bízta. Ugyanezt láttam a szemközti háznál is, ahol egy öregúr tolta az egyen-kukát. „Hy” – üdvözölték egymást nénikémmel, aki elmondta, ez az úr egy tábornok.
– Milyen „tábornok”? – kérdeztem.
– Pontosan nem tudom, de egyedül él és néha üdvözölni szoktuk egymást.
Másnap átmentünk hozzá egy ünnepi itallal. Kedvesen fogadott a II. világháborús repülős relikviáival teli házban és kiderült, hogy valóban az amerikai légierő tábornoka, aki 1944-45-ben Európában szolgált. Elmesélte kalandjait, melyeket élvezettel hallgattam. A történetek a háború befejezését követően tovább folytatódtak. 1947-ben már Új-Mexikóban találjuk, annak is egyik nevezetes légibázisán, Roswell-ben...
– Csak nem... csak nem ugyanott és ugyanakkor szolgált a tábornok úr, ahol és amikor... hogy is mondjam, az a bizonyos esemény történt?! Sejtelmesen mosolygott és bólintott.
– De igen!
A hátam borsódzott, nem akartam hinni a fülemnek. Nem. Nem lehet ilyen szerencsém, hogy első kézből halljak információt arról az esetről, amelyről eddig csak könyvekből, elmesélésekből és a médiából szereztem kétes információkat. Néhány körmondat és udvarias elismerés következett, közben azon gondolkoztam, hogyan tegyem föl a kérdést, amire azt hiszem mindenki borzasztóan kíváncsi, de mégse érezze, hogy „ajtóstól rontok a házba”.
– Tábornok úr! – szólaltam meg végül.
– Ön akkor – ma már talán egyedül – hiteles választ tudna adni arra a kérdésre, hogy mi történt ott valójában?!
– Igen, tudnék válaszolni...
– Akkor feltehetem a kérdést?
– Hát, nem is tudom... tegye fel!
– Tábornok úr! Legyen őszinte, meteorológiai ballon volt az a bizonyos lezuhant tárgy? (Azt nem mertem nekiszegezni, hogy UFO volt-e az a tárgy.)
Újabb zárkózott, sejtelmes tekintet, de végül határozott, ellentmondást nem tűrő válasz:
– Nem meteorológiai ballon volt!

2005

Egy másik elgondolkodtató esemény, melynek résztvevője voltam, napjainkban történt. A helyszín ismét Kalifornia, Los Angeles és október, de nem 4-e, hanem 23-a, méghozzá a Magyar Ház díszvacsoráján.

A Magyar Tudományos Akadémia elnöke mondott ünnepi megemlékező beszédet, majd a műsor után asztalhoz ültünk. Csupa illusztris vendég... Az asztalhoz, melynél ültem, odajött egy idősebb úr és bemutatkozott:
– Dr. Bejczy Antal vagyok. Szabad ez a hely? – kérdezte.
– Ó, igen – válaszoltam –, és nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy a NASA robotikával foglalkozó magyar tudósa mellett költhettem el a vacsorámat.

A mellettünk lévő „díszasztalnál” ült az MTA elnöke. A két híresség nem is üdvözölte egymást. Az elnök úr talán nem is ismerte az egyik legnagyobb élő magyar tudóst?

2007. október

Galambos Tibor