Múlt századi napkitörés
(Rovat: A Nap és bolygótestvéreink, Űridőjárás - 2021.02.19 08:15.)

Két űreszköz véletlen együttállásának köszönhetően rekonstruálni lehetett egy koronakidobódás fejlődését.

Igaz, a koronakidobódás (CME, coronal mass ejection) több mint két évtizeddel ezelőtt, 1998 márciusában történt. A Napból kidobott plazmafelhő két űrszondát is elért, a kutatók ma is érdekesnek találják az esemény rekonstruálását.

Koronakidobódás (CME) a Solar Dynamics Observatory (SDO) felvételén. (Kép: NASA)

A koronakidobódások heves, de egyáltalán nem ritka jelenségek. A Nap aktív időszakában naponta két-három CME is történhet, némelyek olyan nagy energiájúak, hogy a mágneses tér által összetartott plazmafelhő jelentős távolságot képes megtenni a Naprendszerben. Kérdés az, mi történik az ilyen felhőkkel haladásuk közben, változik-e az alakjuk és viselkedésük.

A kérdésre akkor lehet megbízható választ adni, ha követni tudjuk egy-egy kidobott anyagtömeg fejlődését. Vagy ha követni nem is tudjuk, legalább kétszer megfigyeljük, egyszer a Nap közelében, egyszer távolabb. Bár a plazmafelhők tulajdonságainak mérésére nagyon sok űrszonda alkalmas, ám ezek többsége a Föld körül vagy legalábbis a Naptól nagyjából a Föld távolságában kering. 1998-ban azonban az a szerencsés helyzet állt elő, hogy a Naptól távol keringő Ulysses szonda éppen akkor került (a Napból nézve) egy irányba a Wind szondával, amikor a CME történt. A két szonda akkori észleléseit a közelmúltban vizsgálták át Daniele Telloni vezetésével olasz kutatók a torinói Asztrofizikai Obszervatóriumban.

A Nap körül keringő Ulysses űrszonda. (Fantáziarajz: ESA / David Hardy)

A CME során kidobott mágneses anyagfelhő 1998. március elején érte el a Naptól 1 csillagászati egység távolságban lévő Wind szondát, majd 18 nappal később a Ulyssest, amely akkor nagyjából a Jupiter távolságában, a Naptól 5,4 csillagászati egységre járt.

A Ulysses szonda az ekliptika síkjával nagy szöget bezáró pályán kering, ezért kivételes szerencse volt, hogy a koronakidobódás idején éppen a Wind szondával egyvonalban tartózkodott. (Kép: NASA)

A kutatók eredményei szerint a felhő a Naprendszerben haladva nem marad változatlan, hanem számottevően erodálódik, és struktúrája is átalakul, valószínűleg egy korábbi hasonló kidobódás mágneses terével történő kölcsönhatás következtében. Az erodálódás leszakította a felhőt burkoló, a Napból eredő mágneses tér egy részét, a két felhő közti kölcsönhatás során a mágneses erővonalak átrendeződtek, aminek hatására a mágneses térben tárolt energia kinetikus energiává alakult át. A kutatók bíznak abban, hogy a jelenleg működő napkutató szondák esetében is bekövetkezhetnek hasonló, szerencsés együttállások, ami a CME-k fejlődésének további vizsgálatát tenné lehetővé.

A Wind (kék) és Ulysses (piros) szondák helyzete a Naphoz képest (csillag) az ekliptikához viszonyítva (balra), illetve az ekliptika síkjában (jobbra) 1998 márciusában. (Kép: Telloni et al. 2020)