Oroszország is a Marsra tart (12. rész)
Rendszerváltást követő korrekciók
(Rovat: A Nap és bolygótestvéreink, Szárnyaló képzelet , Emberes Mars-utazás? - 2005.10.10 07:36.)

1989-ben George Bush amerikai elnök meghirdette az Egyesült Államok szándékát arra, hogy 2019-ig amerikai zászló loboghasson a Marson. A Keleti Blokk és a Szovjetunió bukása, továbbá a hazai támogatás hiánya miatt a programból nem lett semmi. Az orosz Mars-program megvalósítása is egyre távolabbinak tűnt.

„Meggyőződésem, hogy az Apollo-11 holdraszállásának 50. évfordulóján az amerikai zászlónak ott kell lobognia a Marson is.” Ezekkel a szavakkal George Bush elnök 1989-ben meghirdette az Egyesült Államok emberes Marsra-szállását legkésőbb 2019-re kitűző Space Exploration Initiative programot. A cél érdekében azonban szinte semmi sem történt. Az amerikai űrszondás terveken nem módosítottak, a NASA támogatása nem nőtt érzékelhetően, a Holdra való visszatérésről megfeledkeztek, az amerikai űrhivatalt nem szervezték át úgy, hogy rugalmas legyen az ilyen nagy kihívásokra.

Közben a Keleti Blokk országai egyre-másra kezdték meg a polgári demokrácia és a piacgazdaság addig átkozott rendszereinek kiépítését, s végül elindult ezen az úton a Szovjetunió is, majd felbomlott. Sokan arról álmodtak ekkor, hogy most már itt a lehetőség valami tényleg nagy összefogásra. Hogy egy nemzetközi űrprogram keretében végre sor kerülhet a Mars-utazásra (Enyergija hordozórakétával, amerikai űrhajóval, vegyes személyzettel). Ám kiderült, hogy a szocialista országok nem a hirtelen megvilágosodás miatt változtak meg, hanem a gazdasági összeomlás szülte a politikai Pál-fordulást. Az Egyesült Államoknak nem nemhogy a Mars-programra nem volt pénze, még a tervezett Freedom űrállomást sem tudták önerőből megépíteni. A Clinton-éra alatt aztán három, Európát, Kanadát és Japánt is bevonó, pénzkímélő terv született Alfa, Béta és Gamma néven. Az Alfa győzött, de az is túl drágának bizonyult. Ezért a nemzetközi összefogás, az amerikai-orosz együttműködés végül az Alfa és a Mir-2 űrállomások terveinek összeboronálásában valósult meg, hogy megszülethessen a Nemzetközi Űrállomás. A szovjet és amerikai Mars-tervek pedig egy időre fiókba kerültek.

1994-ben mégis született egy orosz terv. Többek között a jó másfél évtizeddel korábban készült tervekhez végzett kísérletek és kiértékeléseik megszülettek. Ezek a nukleáris meghajtásra irányultak. Az újabb adatok ismeretében a kutatók amolyan dolgozatot készítettek a Mars-programról, tudván, hogy az orosz gazdaság állapota és a nemzetközi űrpolitikai irányvonal miatt terveikkel kapcsolatban csak egy biztos jelenthető ki, az, hogy a Mars-utazás úgy biztosan nem fog megvalósulni.

Az 1989-es tervben épp a magas költségek és az atomreaktor nehezen védhető sugárzása miatt tértek át a napelemek használatára. 1994-ben viszont a (reaktorból eredő és a kozmikus) sugárzást egy folyékony hidrogén üzemanyagtartály-gyűrűvel próbálták volna kivédeni. (A hidrogént, mint üzemanyagot a Marshoz történő megérkezéskor használták volna fékezésre, illetve a visszaút során a pálya elhagyására. A kísérletek ugyanis azt mutatták, hogy kémiai meghajtás használata biztonságosabbá és a még szükséges fejlesztéseket figyelembe véve, olcsóbbá teheti az utat.)

Az 1994-es orosz Mars-űrhajó-terv

Az űrhajó „orrán”, azaz a menetirány felé néző részén lett volna két leszállóegység (a Marsra és a Földre történő leszálláshoz), a lakórészleg, illetve a közösségi tér (ott tartózkodtak volna az űrhajósok, amikor épp nem alszanak vagy nem vonulnak félre; továbbá ez szolgált volna az irányítórendszer elhelyezésére is). A teljes Mars-misszió 460 napig tartott volna.

Az űrhajó alkotóelemei:

– Mars-komp: hengeres alakú egység 3,8 méteres átmérővel, 13 méteres hosszúsággal.
– Földre leszálló egység: a Mars-komphoz hasonló felépítésű.
– Lakóegység: A Mir űrállomáson kipróbált modulok alapján, egy 5,5 méter átmérőjű, 33 méter hosszú modul, rajta univerzális robotkar a leszállóegységek, modulok mozgatására, továbbá légzsilip űrséták céljából.
– Üzemanyagtartályok: hat darab, egyenként 36,5 méter hosszú tartály a folyékony hidrogén tárolására.
– Rácsszerkezet és nukleáris reaktor: Az űrhajó első feléhez egy 36 méter hosszú rácsszerkezet csatlakozna, melynek első fele a kommunikációs antennák elhelyezésére szolgálna, másik felén a reaktor sugárzásának csökkentésére hivatott radiátorelemek, hűtőpanelek kerültek volna elhelyezésre. A rácsszerkezet végén kapott volna helyet maga a 11,5 méter hosszú meghajtó-részleg, beleértve a reaktort és a három-négy hajtóművet.

Az űrhajó legénysége öt főből állt volna, az űrhajó teljes hossza 84 méter, maximális átmérője 18 méter lett volna. A teljes tömeg pedig nem kevesebb, mint 800 tonna. (Az eddigi legnehezebb, Marshoz küldött űrszondák tömege nem érte el az öt tonnát.)

Nehezen képzelhető el, hogy a szovjet tervezők hittek volna terveik megvalósításának lehetőségében. A tervnek azonban mindenképpen volt értelme: összefoglalta, letisztázta a korábbi terveket, s felhasználta a nyolcvanas években végrehajtott kísérleteket.