Oroszország is a Marsra tart (10. rész)
Két reaktor – egy űrhajó
(Rovat: A Nap és bolygótestvéreink, Szárnyaló képzelet , Emberes Mars-utazás? - 2004.11.05 11:01.)

Néhány hét szünet után folytatjuk az a szovjet-orosz marskutatási terveket bemutató sorozatunkat…1969 óta nem dolgoztak ki újabb terveket, az állam 1972-ben pedig határozatlan időre elhalasztotta az emberes Mars-programmal való foglalkozást. Még 15 évet kellett várni arra, hogy ismét papírra vethessék gondolataikat a mérnökök. Ezúttal az Enyergija hordozórakétát is beleszőve a tervekbe.

Az amerikai emberes holdprogram végeztével a szovjet mérnökök már nem terveztek újabb missziókat a Marsra. Sokkal inkább az űrállomások fejlesztése kötötte le őket. A korábbi tervek űrhajóit egytől egyik Föld körüli pályán szerelték volna össze. Az űrállomások építése, modulszerűvé tételük így akaratlanul is elősegítette az emberes Mars-program könnyebb tervezhetőségét.

Abban, hogy 1972-ben az illetékes szovjet kormánybizottság leállíttatta az emberes Mars-program tervezését, szerepet játszhatott, hogy addig egyetlen Mars-szonda sem járt sikerrel, az 1960 óta indított eszközök minden példányát beleértve. Vízválasztó lehetett 1971-ben a Marsz-2 és Marsz-3 űrszondák kudarca. Mindkét szonda keringő és leszállóegységből állt, amikhez még egy-egy rovert is kapcsoltak.

Az 1969-es MEK és Aelita tervek keretében elkezdték kifejleszteni az orosz Mars-utazás kulcsfontosságú részét: a Mars-űrhajó részeinek összeszerelését alacsony Föld körüli pályán. A tesztek során egy korábban kifejlesztett hordozórakétával juttatták megfelelő pályára a prototípusokat, de míg a kísérleteknek megfeleltek, addig a tényleges űrhajó pályára állítására egy teljesen új hordozóeszközt kellett kifejleszteni.

Az 1978-1986 közötti időszakban született tanulmányok noha az 1969-es terven alapultak, figyelembe vették az azóta eltelt időszakban elért tudományos és technikai felfedezéseket. Az újabb számítások alátámasztották a 15 MW-os nukleáris energiaforrás szükségességét, de a hetvenes évek elejének kutatásai szerint ilyen teljesítőképességű, világűrben igénybe vehető reaktor kifejlesztése a közeljövőben teljesen reménytelen. Ezért két reaktort helyeztek az űrhajóra, az elnyúlt szerkezet két átellenes pontjára. Így az űrhajó teljes tömegének 17 százaléka helyett már 45 %-ot tett ki a meghajtórendszer. Valószínűleg a tömegnövekedés is oka lehetett a legénységi létszám redukálásának, hat fő helyett négy űrhajós utazhatott volna a Marsra. A két reaktor szétválasztása a biztonság érdekében történt volna. (Ha az egyikben valamilyen fatális hiba lép fel, az nem zavarja a másik működését.) Az egyes reaktorok teljesítménye 7,5 MW lett volna.

A mars-felszíni leszállóegység terveit is teljesen átdolgozták. Az EA (Expeditionary Apparatus) nevű leszállóegység egy 60 tonnás eszköz lett volna, 13 méteres hosszúsággal, 3,8 méteres átmérővel. Magát a „Mars-kompot” egy fektetett, kúpban végződő hengernek képzelhetjük el. A felszíni munkálatokat követően a kúp alakú egység térhetett volna vissza a bolygó körüli pályán keringő űrhajóra.

Az összesen 15 MW-ot adó reaktor a xenonnal „működő” ionhajtóművet táplálta volna. Az igen elnyúlt űrhajó 210 méter hosszú lett volna, ám maximális átmérője így is mindössze 4,1 méter. Teljes tömegét 365 tonnára tervezték. A négyfős legánység teljes küldetése a tervek szerint 716 napig tartott volna.

A reaktorok típusa 11B97 volt. 1971 júniusában kezdődött a munka. Ekkor irányozta elő a SZKP Központi Bizottsága és a szovjet minisztertanács közös kiadványukban (Nukleáris rakétameghajtással kapcsolatos munkálatok c.) a 11B97 kifejlesztését, különös tekintettel egy esetleges emberes Mars-misszióban való felhasználására. 1976-ra a 11B97 teljesítménye elérte a tervezett 500-600 kW-ot. A reaktorban „üzemanyaga” 30 kg uránium volt.

A később az Enyergija hordozórakétát is legyártó, a Nemzetközi Űrállomás-programban ma is igen fontos szerepet játszó Enyergija cég a nyolcvanas években saját hordozórakéta-családjának fejlesztésével volt elfoglalva, ám bekapcsolódott a nukleáris energia űrben történő felhasználási lehetőségét célzó kutatásokba és fejlesztésekbe. Eredetileg Föld körüli pályán keringő, nagy tömegű műholdak meghajtása, a megfelelő pálya elérése terén szerették volna hasznosítani a kisebb reaktorokat. 1986-ra az Enyergija saját kutatásaira és a 11B97 fejlesztésére alapozva tanulmányozta az emberes Mars-misszió technikai lehetőségeit. Az 1969-es alapokon, új hordozórakétával és konfigurációval jelentkezett az űripari óriás. Az Enyergija hozzávetőleg 130 tonna terhet képes alacsony Föld körüli pályára állítani, így méltán érdemelte ki a világ „legerősebb” rakétája címet. A sorozatunk e részében részletesen leírt 1986-os Mars-misszió-terv megvalósításából viszont már nem vehette ki a részét.

Jakabfi Tamás – Horvai Ferenc