Hubble 33
(Rovat: A hónap száma, A hét képe , Távoli világok kutatói - 2023.04.30 07:15.)

Látványos csillagászati kép egy legenda születésnapjára.

A Hubble-űrteleszkópot 1990. április 25-én állították Föld körüli pályára a NASA űrhajósai a Discovery űrrepülőgép fedélzetéről. A mára legendássá vált teleszkóp eddig megközelítőleg 1,6 millió megfigyelést végzett közel 52 000 égi célpontról. Az univerzumról szóló tudásnak ezt a kincsesbányáját a marylandi Baltimore-ban található Space Telescope Science Institute (STScI) archívumában (Mikulski Archive for Space Telescopes) tárolják nyilvános hozzáférés céljából.

A csillagászok a Hubble-űrteleszkóp felbocsátásának 33. évfordulóját egy közeli csillagképző régió, az NGC 1333 éteri fotójával ünneplik. A most megörökített köd a Perseus molekulafelhőben található, és hozzávetőlegesen 960 fényévnyire található a Földtől.

(Kép: NASA / ESA / STScI / Varun Bajaj, Joseph DePasquale, Jennifer Mack)

E gyönyörű színes kép is nagyszerűen példázza a Hubble-teleszkóp képalkotási képességét, amely az ultraibolya tartománytól egészen a közeli infravörös tartományig terjed. A pazar felvétel izzó gázokból és koromsötét porból álló kavargó, dinamikus jelenetet tár a kíváncsi szemek elé, amelynek hajtóereje a sötét felhőbe ágyazott több száz újonnan kialakulóban lévő csillag. A Hubble felvétele viszont csak a „jéghegy csúcsa”, mivel a legvehemensebb csillagkeletkezési folyamatok finom porfelhők takarásában zajlanak, amelyek a kép alja felé haladva egyre sűrűsödnek. A képen látható feketeség nem üres tér, hanem finom porfelhők takarják ki a csillagkeletkezést.

A kép elkészítéséhez a Hubble a Perseus hideg molekuláris hidrogénfelhő peremén kémlelt egy porfátyolon keresztül. Ebben a környezetben indul meg a csillag- és bolygókeletkezés a gravitációs erő hatására. A kép alátámasztja, hogy a csillagkeletkezés bonyolult folyamat a folyton változó univerzumunkban.

A kép tetején heves csillagszelek fújnak át egy porfüggönyön, amelyek valószínűleg az ott látható fényes kék csillagtól erednek. A finom por a kék hullámhosszakon szórja a csillagfényt. Lejjebb egy másik fényes, szuperforró csillag szórja sugarait az őt eltakaró poron keresztül is, hasonlóan ahhoz, ahogy a Nap átsüt a felhőkön. A felvételen átlósan halványabb, vörös színű kísérőcsillagok láthatóak. Vörös színüket az okozza, hogy a látóirányukba eső por több vörös fényt enged át, míg a más hullámhosszú fényt elnyeli.

A kép alsó része kulcsfontosságú: bepillantást enged a sötét köd mélyére. A Hubble lencsevégre kapta az ionizált hidrogén vöröses fényét. Az egész megörökített kompozíció úgy néz ki, mint egy tűzijáték fináléja, több egyszerre robbanó rakétával. Ezt a látványosságot a születőben lévő csillagok környezetéből kiáramló gázok (jetek) hozzák létre. A fiatal csillagokat anyagbefogási (akkréciós) korong övezi, amelyben erős mágneses mező van jelen és a folyamat végére a korongból bolygórendszer jön létre. E korongra merőlegesen indul két irányba a kiáramló gáz, amelyek kis fantáziával úgy néznek ki, mint a sci-fi filmek kettős fénykardja. A jetek mintákat faragnak a hidrogéngubóba. Ezek az újonnan született csillag első nyomjelzői.

Ez a kép remekül érzékelteti, milyen lehetett, amikor a mi Napunk és a Naprendszer bolygói létrejöttek egy ilyen poros molekulafelhőben, mintegy 4,6 milliárd évvel ezelőtt. A mi Napunk sem elszigetelten keletkezett, hanem mélyen beágyazva egy csillagkeletkezési régióban, amely talán még energikusabb és masszívabb volt, mint az NGC 1333.