Meanderező Amazonas
(Rovat: A hét képe - 2018.09.09 07:15.)

A megcsillanó napfény felfedte a folyókanyarulatokat és a tavakat a Nemzetközi Űrállomás (ISS) egyik kamerája felvételén.

A látványos fényképet az ISS 52. számú állandó személyzetének egyik űrhajósa készítette 2017. augusztus 9-én.

(Kép: NASA EO / JSC)

A tükörsima vízfelületekről pontosan a kamera irányába visszaverődő napfény hatásával más űrfelvételeken is találkozhatunk. (A témával foglalkozó néhány korábbi cikkünk a lap alján is elérhető – A szerk.) Most az Amazonas egyik szakaszát láthatjuk, amint a felcsillanó napfény kiemeli a vizet a környező táj képéből. A folyam fő ága és a keskenyebb, az Amazonas korábbi medreinek megfelelő ágak mellett a kép bal felső részén a bőséges esőzések után képződő apró tavacskák is feltűnnek, amelyeket általában eltakar a sűrű erdő. A képen még felhőpamacsok és a felszínre vetülő árnyékuk is jól kivehető.

Az Amazonas a vízhozama és a szállított hordalék mennyisége alapján is a Föld legnagyobb folyama. A meanderezés mértéke itt hatalmas, más nagy folyókkal összehasonlítva. A meander – a jelenség a nevét egy törökországi folyóról kapta – olyan folyókanyarulat, amely a visszafordulásig elhajlik. A közel periodikusan ismétlődő kanyarulatok mintázatának amplitúdója itt 18 km, míg például az észak-amerikai Mississippinél, New Orleans közelében csak 6 km. Ráadásul a folyás irányában lefelé haladva az amplitúdó még növekszik is.

Az 1960-as években készült felvételek tanúsága szerint azóta a meanderezés szélesebb lett, a hurkok megnagyobbodtak, a víz erodálta a kanyarokban a külső partokat. A meander kialakulásának oka, hogy a kanyarban a meder külső szélén a víz sebessége nagyobb. Így belül a lassú víz lerakja a hordalékot, míg kívül tovább „farag” a partfalon. A meanderezésre hajlamos vízfolyások sík vidéken, kis eséssel haladnak. Az Amazonas képen látható kanyarulata esetében megmérték, hogy 1969 óta 1,2 km-rel húzódott kijjebb a partvonal a külső kanyarban.