STS107 Columbia - 4 hónap
(Rovat: A Columbia utolsó útja, Az űrrepülőgép , Űrpolitika - 2003.06.01 10:10.)

Négy hónappal azután, hogy a Columbia űrrepülőgép Texas fölött megsemmisült, még mindig tart a vizsgálat, hogy mi okozhatta a tragédiát. A tervek szerint már csak néhány kísérlet végrehajtása van hátra, ezután a vizgálóbizottság visszavonul, hogy újabb két hónap múlva nyilvánosságra hozza a várhatóan több száz oldalas jelentését. Most áttekintést adunk az elmúlt időszak eseményeiről.

Mint az ismeretes, a Columbia űrrepülőgép ez év február 1-én az STS-107 jelű küldetéséről visszatérve, 16 perccel a tervezett leszállási időpont előtt megsemmisült Texas fölött, űrhajósai életüket vesztették. A telemetrián keresztül érkezett adatok elemzése alapján kiderült, hogy a legénység és a jármű vesztét valószínűleg az űrrepülőgép bal szárnyának belépőélénél keletkezett rés, illetve a visszatérés közben ezen a résen beáramlott forró gázok okozták. Ezek a gázok súlyosan károsították a bal szárny szerkezetét. A forró gáz jelenléte a szárnyban egyértelműen igazolt, az ott elhelyezkedő nyomás-, és hőmérséklet-szenzorok mérési adatai alapján.

Nem sokkal azután, hogy a roncsok után kutató alakulatok megtalálták a Columbia adatrögzítőjét, majd a NASA szakemberei lejátszották annak szalagját, kiderült, hogy a folyamat (a szárnyon belüli rendszerek melegedése) a kezdetben feltételezettnél sokkal hamarabb elkezdődött, amikor a gép még a Csendes-óceán felett repült, és éppen csak megkezdte a légköri visszatérést.

A nagy kérdés természetesen még mindig az, hogy mi okozhatta a bal szárny olyan mértékű sérülését, hogy abba a foró gázok akadálytalanul behatolhattak...
Néhány órával a baleset után a média már bemutatott olyan képeket, amelyeken a Columbia január 16-ai indítása látható. Ezeken a képeken jól látható, amint az űrrepülőgép-rendszer külső hajtóanyagtartályáról leváló tárgy, valószínűleg a tartály szigetelésének egy darabja eltalálja az űrrepülégép testét. A néhány órával az űrrepülőgép megsemmisülése után tartott sajtótájékoztatónak központi kérdése volt, hogy a leváló habdarab okozhatta-e a jármű vesztét. Ekkor a NASA szakemberei határozottan állították, hogy ez a könnyű anyag nem okozhatta a szárny jelentős mértékű sérülését.

A start felvételeinek további elemzése alapján nem is egy, hanem kettő, vagy három szigetelőhab-darabka találta el a szárnyat. Az egyik a szárny belépőélének (az ún. RCC-paneleknek), legalább egy pedig az űrrepülőgép aljára erősített hővédő csempéknek ütközött, a bal oldali futóműajtó környékén. (Két képünk a képfeldolgozó szoftverek segítségével mindezidáig legjobb minőségűre "tisztított" felvétel. Az elsőn a habdarab röviddel a belépőélnek történő ütközés előtt, a másikon már a törmelékfelhő a szárny mögötti megjelenéskor látható.)

A NASA emberei tudtak róla, hogy már több esetben is váltak le darabok a külső üzemanyagtartályról. Mivel azonban ez jelentős problémát egy esetben sem okozott, nem tulajdonítottak nagy jelentőséget a dolognak. Egyébként a NASA szakemberei a Columbia utolsó idítása előtt négy ilyen esetről tudtak, a legutóbbi jelentések szerint azonban már legalább hét esetben vált le hab a tartályról (legutóbb a szintén tragikus sorsú Challenger egyik 1985-ös indításáról derült ki ez).

Magukról az RCC-panelekről is kiderült, mennyire sebezhetőek. Az érzékenységükre jellemző, hogy például az indítóállásokon alkalmazott festék anyaga is károsítja azokat. A csapadékkal pedig a festék egy része folyamatosan oldódik, és az adott esetben az indítóálláson lévő űrrepülőgép szárnyára is folyhat, károsítva a belépőél RCC-borítását. A károsodott panelek pedig nyilvánvalóan kevésbé ellenállók bármilyen mechanikai hatásnak, mint az ép panelek.

Az események ismeretének tükrében nem meglepő, hogy a bizottság vizsgálódásának egyik legfontosabb iránya volt az alkalmazott anyagok vizsgálata. Ennek keretében a külső hajtóanyagtartály szigetelőhabjával azonos anyagból készült habot lőttek mind az űrrepülőgép alsó részét borító szigetelő csempékre, mind pedig az Enterprise nevű kísérleti űrrepülőgép szárnyának belépőéléről származó panelekre (képünkön). (Az Enterprise volt az első űrrepülőgép, ám ez sosem járt a világűrben, csakis és kizárólag földi, és légköri tesztekhez használták.) Ezek a panelek ugyanolyan alakúak, mint a közlekedő űrrepülőgépek RCC-paneljei, azonban speciális üvegszál-erősítésű anyagból készültek (viszont kevésbé hőállóak).

A hőszigetelő csempéken a nagy sebességű hab nem okozott jelentős sérüléseket.
Az Enterprise paneleit a köztük lévő ún. T-profilú tartó-tömítő elemekkel (T-seal) együtt vették célba. Ezekre a T-elemekre feszítik tulajdonképpen fel a szárny belépőélének paneljeit, és az egyes panelek között ezek a T-elemek biztosítják a tömítést. A kísérlet meglepő eredményt hozott: amikor a hab eltalálta a hatos számú panelt, a közte és a hetes panel között lévő T-elem a hetes felé mozdult el, aminek hatására a hatos panel és a T-elem között körülbelül fél méter hosszú rés keletkezett. A rés szélessége hajszálnyitól 7 mm-ig változott. Ez tehát az első kétségbe vonhatatlan jele annak, hogy a lehulló szigetelés valóban okozhatja a szárny jelentős sérülését.

Június elején megismétlik a kísérleteket, ezúttal az űrrepüléshez használt gépekről származó RCC-panelekkel (fent). Egyes vélemények szerint súlyosabb hatásra kell számítani, ugyanis az RCC-panelek gyengébbek, mint az üvegszálasak!

A NASA időközben saját bizottságot hozott létre, mely azon dolgozik, hogy a megmaradt három, "üzemszerűen" használható űrrepülőgép mielőbb ismét szolgálatba állhasson. Hogy ehhez mit kell tenni, jelenleg még nem ismert, nyilvánvalóan csak azután fogják bejelenteni, hogy a vizsgálóbizottság már elkészítette a jelentését. Ez körülbelül két hónap múlva várható. Többen találgatnak, hogy mi lesz majd a tartalma. Az biztosnak látszik, hogy - hasonlóan a Challenger balesete utáni helyzethez - ezúttal is lesz mit módosítani a NASA szervezetén belüli eljárásokon is.

A változás szele már most is érezhető. Bejelentette például visszavonulását Ron Dittermore, az űrrepülőgép-program eddigi igazgatója - saját állítása szerint ugyan már korábban is foglalkozott a gondolattal, és ezt az eseményektől függetlenül tette. Dittemore helyét William Parsons (bal oldali képünkön) veszi át. A NASA Marshall Űrrepülési Központjának vezetője is visszavonult. (Az új igazgató David A. King (alsó képünkön), aki június 15-én váltja fel az intézményt korábban vezető Arthur G. Stephensont.) Egyesek szerint Sean O'Keefe, a NASA vezetőjének széke is új gazdára számíthat...

A következő lépés tehát az RCC panelek tesztelése nagy sebességgel rájuk lőtt habbal. Ezek után a vizsgálóbizottság megírja a jelentését, majd több-kevesebb idő és mind technikai, mind szervezeti átalakítás után az űrrepülőgépek újra repülni fognak. Repülni fognak, a kritikák ellenére, mert a NASA-nak még legalább 15 évig szüksége van rájuk...

(Fotók: CAIB és NASA)