Sorozatunk második részében bemutatjuk a nyolcvanas évek legerősebb hordozórakétáját.
Az amerikai űrrepülőgépet pályára állító hordozórakéta kétségkívül nagyon impozáns, csak egy baj van vele: egyéb űreszköz pályára állítására teljesen alkalmatlan. Az STS-rendszernek tulajdonképpen nincs is „igazi” hordozórakétája. A nagy hajtóanyagtartály két „oldalára” illesztett két szilárd üzemanyagú gyorsítórakéta az egyetlen, ami hagyományosnak tekinthető a struktúrán. A tartály alján ugyanis nem találunk hajtóművet, fúvókákat. A tartályból a folyékony hidrogén és oxigén egy-egy csövön keresztül áramlik az űrrepülőgép saját hajtóműveibe. A szovjetek mást akartak: a rakéta legyen rakéta, a hasznos teher pedig hasznos teher. Más változtatást is végrehajtottak: két gyorsítófokozat helyett négyet alkalmaztak, s azok mindegyike folyékony (oxigén-kerozin) hajtóanyagú, s így máris megkapták a világ akkori legnagyobb tolóerejű rakétáját. A hordozóeszköz neve Enyergija lett. Az amerikai STS (baloldalt) és a szovjet Burán-Enyergija rendszer (jobboldalt) összehasonlítása. Jól látható, hogy az amerikai űrrepülőgép farokrészén a fő rakétahajtóművek az űrrepülőgép részei, míg a Burán esetében azok a mögötte lévő hordozórakétához tartoznak. Az Enyergija starttömege 2400 tonna. 200 km-es, alacsony Föld körüli pályára 130 tonnát, geostacionárius pályára 22 tonnát, a Hold térségébe 32 tonnát, a Mars vagy a Vénusz távolságába 28 tonnát, a Jupiter vagy a Mars távolságába közvetlen indítással pedig 7 tonnát tud juttatni. A rakéta magassága 59 méter, átmérője pedig 16 méter. (Azért a világ akkori legnagyobb tolóerejű rakétája ez, s nem a mindenkori legnagyobb, mivel a Hold-programban használt Saturn-5 rakéta 5 tonnával nehezebb terhet volt képes Föld körüli pályára állítani – és nyilván az N-1 szovjet Hold-rakéta elvi teljesítőképessége is megelőzhette volna az Enyergijáét.) Az Enyergija hordozórakéta a szerelőcsarnokban, a szovjet űrrepülőgéppel a tetején. A kép jobb oldalán az Enyergija gyorsítórakétái láthatók. Egy nagy hátránya azonban – az összes előny mellett – így is maradt: az Enyergija egyetlen része sem volt újrafelhasználható. Ezt az is nehezítette, hogy míg az amerikai társrakéta az óceánba csapódik, addig az Enyergija a sztyeppére. Így még az ejtőernyős visszahozatal esetén is elkerülhetetlen a súlyos károsodás. Ennek ellenére a szovjet szakemberek kidolgozták az újrahasznosítás részletes terveit. A gyorsítófokozatokat az Enyergija esetében egyenként két ejtőernyővel (a rakéta elején és végén 1-1 darab) kívánták visszahozni, de voltak arra is tervek, hogy a rakétára szárnyakat szerelve, repülőgép módjára egy fedélzeti számítógép segítségével lehetne leszállítani a leszállópályán. Kapcsolódó cikkek:
Képzeljük el a következő analógiát. Autónk extrém sokat fogyaszt százon, mondjuk 100 litert, és az egyszerűség kedvéért legyen ekkora gépkocsink tankja is. Mi 200 km-t szeretnénk vele megtenni, de tankolás és megállás nélkül (az űrsikló sem állhat meg útközben). Így az autó mögé utánfutót kapcsolunk, arra pedig egy óriási tartály benzint rakunk. A tartályból – még indulás előtt – a benzint az autó tankjába vezetjük egy csövön át. Így folyamatossá válhat az üzemanyag-utánpótlás. Nem éppen szerencsés elrendezés, de jobb híján megteszi (kérjük, ne próbálják ki!). Így van ez az űrsiklónál is: tulajdonképpen nem a „rakéta” (pontosabban a tartály és a két gyorsítórakéta) emeli az űrsiklót (hasznos terhet), hanem fordítva: az űrrepülőgép emeli a tartályt. Ez az egészen extrém elrendezés ugyan bevált, de így a konfiguráció űrsikló nélkül életképtelen.
A nagy rakétaprogram (1. rész)
Új sorozatot indítunk az Űrvilág webmagazin hasábjain. Bemutatjuk a néhai szovjet űrrepülőgép és a hozzá készített nagyrakéta programját.
