Negyven éve egy helyben járunk

A mai napon emlékezünk az Apollo-17 hazatérésének negyvenedik évfordulójára. Ez azt jelenti, hogy immáron kerek négy évtizede nem járt ember az alacsony Föld körüli pályán túl.

Az alacsony Föld körüli pályára indított űrhajózási küldetések olyanok, mint amikor elmegyünk valahová vendégségbe, de nem jutunk beljebb az előszobánál. A legkevésbé sem áll szándékomban lebecsülni az ilyen küldetések izgalmasságát és veszélyességét, mint ahogy hasznosságukat sem. Azonban szerintem katasztrófával egyenértékű, ha hosszú ideig nem valósulnak meg az alacsony Föld körüli pályán túlra mutató űrhajózási küldések.

Az emberiség jövőjének a kulcsa a világűrbe való kilépés, ennek megvalósítási eszköze pedig az űrhajózás. Az emberiség technikai civilizációt épített ki és tart fenn a szülőbolygóján, azonban az erőforrások felélésének módját és mértékét nem egyezteti a bolygó teherbíró képességével. Ahhoz, hogy nagyon hosszú időre – tízezer évek távlata – fenntartható legyen ez a technikai civilizáció, megkerülhetetlen követelmény a világűrbe való kilépés, a világűrben található erőforrások bekapcsolása az emberiség gazdasági rendszerébe. Továbbá a Föld bolygó ökoszisztémája eléggé sérülékeny rendszert alkot. Gyakorlatilag kijelenthető az, hogyha az emberiség nem lép ki a kozmoszba, egy napon csatlakozni fog a dinoszauruszokhoz, a kardfogú tigrisekhez és a mamutokhoz a kihalt fajok klubjában. Amennyiben millió évek távlatában gondolkodunk, és a lehető legtöbbet meg akarjuk tenni a fajunk fennmaradása érdekében, megkerülhetetlen szükségességű, hogy ne csak egy lábon álljunk, ne csak a Föld bolygóval rendelkezzünk.

„A Föld az emberiség bölcsője, de nem maradhatunk örökké bölcsőben.” – Konsztantyin Eduardovics Ciolkovszkij (Kép: NASA / Apollo-17)

A világűrbe való kilépés megvalósításának eszköze az űrhajózás. A valódi űrhajózás pedig nem emberszállító műholdak röptetését jelenti, hanem konkrét közlekedést égi objektumok között. Tagadhatatlan tény, hogy különböző műszaki, fizikai és biológiai okok miatt napjainkban ez még hatalmas kihívást jelent! A Földünk és holdja közötti közlekedés relatíve egyszerű feladat, azonban egy interplanetáris küldetés, például egy Mars-utazás megvalósítása már komoly nehézségekkel állítja szembe a mérnököket. Ahhoz, hogy legalább a saját Naprendszerünkben szabadon mozgó fajjá váljunk egyszer, és ezáltal szabadon felhasználhassunk legalább a saját Naprendszerünk gazdaságilag kiaknázható erőforrásait, fokozatosan le kell győznünk ezeket a nehézségeket, az űrhajózás jelenlegi korlátait. Ez pedig csakis folyamatos fejlődés, intenzív tanulás által lehetséges; komoly űrhajózási kategóriákat átugrani nagyon rövid idő alatt szinte sosem lehet.

Napjainkban és a közelmúlt tekintetében, az űrhajózás érdemi fejlődésének legnagyobb akadálya az a tény, hogy kizárólagosan a politikai akarat hiánya miatt, immáron negyven éve nem hagyta el űrhajó az alacsony Föld körüli pályát. Nem hogy interplanetáris küldetést nem valósítottunk meg eddig még soha, de még a saját – csillagászati szempontból nézve karnyújtásnál is közelebb lévő – Holdunk közelébe sem jutottunk vissza négy évtized alatt… Az Apollo-17 hazatérése óta eltelt negyven esztendő hatalmas elpazarolt időt jelent számomra. Ezt az időmennyiséget, valamit az eközben az űrhajózásra elköltött pénzeket sokkal, de sokkal hatékonyabban is fel lehetett volna használni!

Azt pedig egyenesen elfogadhatatlannak tartom, hogy amennyiben az amerikai államon múlik, 2021-ig nem is fog újabb űrhajózási küldetés indulni az alacsony Föld körüli pályán túlra. Ez további kilenc évet jelent, amivel együtt majdnem fél évszázadra szökik fel a tulajdonképpen elpazarolt idő, ami önmagában is megdöbbentő tény. Az nem baj, hogy van űrhajózás az alacsony Föld körüli pályán, az viszont katasztrófával egyenlő, ha csak ott van…

Kapcsolódó cikkek:
Apollo-17, negyven év távlatából