Van néhány dolog az új amerikai szuperrakéta-programmal kapcsolatban, amely részletek miatt úgy gondolom, hogy lehetne jobban is csinálni.
Különösen a Constellation bukása után, ami bőven túl sok támadási felületet biztosított az űrhajózás „jóakarói” számára.
Amennyiben nagyrakéta-építésről van szó, számomra a Saturn-5 fejlesztési programja a mérvadó. Leginkább a siker miatt: amerikai barátaink nagyon komoly sikerességgel valósították meg az emberiség mindmáig egyik legnagyobb, és történelmi szempontból a legmeghatározóbb hordozórakétáját. Mindmáig csupán az egykori szovjet Enyergija nehézrakéta tudta megközelíteni a teljesítményét a megvalósult elképzelések közül. Továbbá napjainkig a Saturn-5 maradt az egyetlen hordozórakéta, amely embereket szállító űrhajókat indított az alacsony Föld körüli pályán túlra, és ez önmagában is kiemelkedő tény.
Legeslegnagyobb erénye a remekül megválasztott dizájnja volt az egykori holdrakétának, a lehető legjobb felépítésű hordozóeszközt valósították meg. Továbbá nemhogy a fejlesztése, de még a tesztelése sem zajlott szakaszosan a hordozóeszköznek. Viszont folyamatosan tovább lett fejlesztve egy-egy részlet tekintetében, amikor szükség volt rá. Ugyanehhez a fejlesztési és megalkotási filozófiához kellene visszanyúlni az SLS rakétával kapcsolatban. Kiválasztani egy konkrét dizájnt, azt egyetlen lépéssel megvalósítani, és csak a kisebb részletek tekintetében módosítani a későbbiekben, szükség esetén. Ki kellene jelölni a végleges gyorsítórakétákat és a végleges második fokozatot, és kezdettől fogva azzal reptetni a nagyvasat. Annak idején a Saturn-5 minimális változtatásokkal képes volt kiszolgálni akár az Apollo-8 (csak a CSM repült a Holdhoz), akár az Apollo-15 (a korábbi küldetésekhez képest több mint másfél tonnával megnőtt az indítandó hasznos teher), akár a Skylab-1 küldetést (csupán az első két fokozatból álló hordozóeszköz Föld körüli pályára állított egy komplett űrállomást). A rugalmas felhasználhatóság nem feltételezi a többlépcsős fejlesztést. Nincs túl sok értelme feldarabolni az SLS fejlesztési programját, és 2029-32 környékére kitolni a végleges változat szolgálatba állását.
(Kép: NASA / MSFC)
Továbbá a legeslegnagyobb baj a jelenlegi SLS fejlesztési programmal az, hogy 2021 (!) előtt senkit nem fog sehova sem szállítani az új izmos jószág. (Igaz, hogy lesz egy személyzet nélküli tesztrepülés 2017-ben, de végeredményben az számít, hogy mikortól lesznek emberek is a fedélzeten.) Ez pedig egy egész évtized kihagyást jelent az amerikai állami űrhajózásban az STS-135 küldetés 2011 nyári űrrepülésétől számítva. Annak idején hat év telt el az utolsó Apollo repülése és az STS-1 felszállása között, és ez úgy mellesleg éppen elég volt a Skylab értelmetlen elvesztéséhez. Úgy gondolom, semmiképpen sem volna szabad ennél a hat évnél hosszabb szünetet engedélyezni most sem: 2017-ben már embereket kellene szállítania az SLS-Orion párosnak a Holdhoz, az első személyzet nélküli tesztfelszállást pedig 2015-16 tájékán meg kellene ejteni. Még akkor is, ha így pár milliárd dollárral többe kerül a program. (Ami aprópénznek is kevés az amerikai szövetségi költségvetésben…) Az indok pofonegyszerű: minél később jönnek a konkrét eredmények, annál valószínűbb, hogy időközben sutba vágják a programot valamilyen mondvacsinált indokkal. Még abban az esetben is, ha rendelkezünk egy hosszú távú űrstratégiával, a kezdeti lépéseket minél hamarabb meg kell tenni a program bebiztosítása érdekében.
Azt sem kellene a szőnyeg alá söpörni az Atlanti-óceán túloldalán, hogy nem véletlenül építenek ekkora hordozórakétát állami pénzből. Egyedül a Mars felszínén végrehajtott komoly emberes tevékenység igényli megkérdőjelezhetetlenül ekkora hordozórakéta meglétét: egyértelművé kellene tenni, hogy az SLS megkomponálásának végcélja a Mars emberes elérése. Tehát hogy nem egy céltalan pénznyelővel állunk szemben, hanem az emberiség elkövetkező Mars-rakétája születésének lehetünk tanúi. Minden más ennél kisebb űrhajózási cél elérhető a közeljövőben debütáló eddigi legütőképesebb kereskedelmi hordozórakétával, a Falcon Heavy-vel. Csak akkor van valódi létjogosultsága az SLS megalkotásának, ha Mars-rakétának fejlesztik. (Ez természetesen a legkevésbé sem zár ki más célú felhasználást.)
Végül azt is meg kell említenem, hogy kívánatos: az SLS ne egy gőzmozdony legyen a TGV korában. Kell, hogy minél nagyobb arányban új fejlesztéseket tartalmazzon, és különösen fontos ügyelni arra, hogy az adottságaihoz képest a lehető legolcsóbb legyen az üzemeltetése. Máskülönben nem lesz versenyképes vadonatúj fejlesztésű alternatíváival… Ami eléggé kellemetlen volna: ha egy másik, ugyanúgy amerikai gyártmányú hordozórakéta ugyanazt a teljesítményt az SLS üzemeltetési költségeinek feléért-negyedéért megbízhatóan hozza, nem fog sokáig kitartani a szenátus rakétájának politikai támogatottsága.
Kapcsolódó cikkek:
A szenátus rakétája (1. rész)
A szenátus rakétája (2. rész)
A szenátus rakétája (3. rész)
SLS: Formálódik az elképzelés
Indítóállvány az SLS-nek
Indítóállvány az SLS-nek II.
SLS: jobb gyorsítórakétákat!
SLS: védőborítás kerestetik
Az ember Marsra lépése lesz a huszonegyedik század legkiemelkedőbb eseménye. Minél előbb sikerül megvalósítani, annál előbb érjük el jelen század csúcspontját.
