Amennyiben már jövőre rendelkezésre fog állni egy olyan űrhajózási hordozórakéta, amely képes volna kiszolgálni egy emberes Mars-utazást, mi tart vissza minket attól, hogy végre elinduljunk?
A NASA az elmúlt szűk másfél évtizedben komoly tapasztalatot szerzett arról, hogy hogyan kell az alacsony Föld körüli pályán építkezni. 1998-ban kezdődött és 2011-ben fejeződött be (?) a Nemzetközi Űrállomás amerikai szegmensének kiépítése, nem kevés tapasztalathoz juttatva amerikai barátainkat. Egy-egy küldetés, például az STS-134, hivatalos személyek állítása szerint még az egykori Apollo misszióknál is bonyolultabb volt. Úgy vélem, túlzás nélkül kijelenthető, hogy a NASA képes volna 50 tonna körüli egységekből összeállítani a Mars felé induló űrhajó(ka)t az alacsony Föld körüli pályán.
A régi szép időkben egyetlen egy nagyon nagy hordozórakéta indította útnak a Holdat meghódító űrhajókat. Azonban a Marssal kapcsolatban elmondhatjuk, hogy eleve lehetetlen egyetlen indításra játszani. Mindenképpen több rakéta fogja elindítani az első Mars-űrhajókat. Ezt figyelembe véve nem volna feltétlenül probléma, ha nem 2-3 nagyon nagy, hanem 8-10 kevésbé nagy rakéta szolgálna hordozóeszközül. Ne féljünk a szimultán indításoktól! Pláne akkor ne, amikor a Falcon Heavy hordozórakéta tervezett indítási költsége 100 millió dollár körül alakul majd darabonként, és ezen hordozóeszköz már jövőre, azaz 2013-ban rendelkezésre fog állni.
A nehézsúlyú Sólyom. (Fantáziakép: SpaceX)
Érdemes volna elérni azt, hogy a műholdindítások piaca el tudja tartani önállóan is az amerikai űrhajózás felfuttatására hivatott hordozórakétát. Magyarán mondva, hogy ne kizárólagosan az űrhajózás legyen a fenntartás célja, esetleges további megrendelőkkel, hanem az űrhajózás legyen a ráadás megrendelő a rakéta tekintetében. A Falcon Heavy esetében ez megvalósítható volna. Az így megspórolt rengeteg anyagi forrást minden további nélkül át lehetne irányítani a konkrét Mars-űrhajó egységek fejlesztésére. Szeretnénk munkahelyeket teremteni az amerikai űrszektorban? Kezdjük el megépíteni végre az első Mars-űrhajót! Űrbéli meghajtás, sugárvédelem, marsi leszállás és felszállás, felszíni tevékenység – csupa olyan terület, amely rengeteg fejlesztés megvalósítását igényli. Bőven teremtene elegendő munkahelyet a magasan képzett munkaerő számára, amennyiben ezen célok eléréséhez kezdenének el eszközöket fejleszteni amerikai barátaink.
Szomszédunk, a Mars. (Kép: NASA)
Amennyiben nem vagyunk elégedettek a Falcon Heavy 53 tonnás, alacsony Föld körüli pályára vonatkozó teljesítményével, nos a derék jószág továbbfejleszthető lesz. A SpaceX már nekiállt a Raptor rakétahajtómű kifejlesztésének, amely a hatékonyabb hidrogén-oxigén meghajtási módot valósítja majd meg. Egyáltalán nem kizárt a Falcon Heavy kezdeti, kerozin-oxigén második fokozatát lecserélni egy, Raptor hajtóművel felszerelt hidrogén-oxigén második fokozatra, így a jószág teljesítménye akár 60 tonna fölé volna emelhető.
Érdemes volna végiggondolni az Atlanti-óceán túloldalán, hogy tulajdonképpen miért is költenek el évente több milliárd dollárt az emberes űrhajózásra, hogy mi is a céljuk vele. Mert ha az, amiben hiszek, hogy az amerikai űrhajózás célja, akkor a soron következő megálló nem más, mint a Mars bolygó vörös felszíne. Amennyiben a Falcon Heavy képes kiszolgálni az első emberes Mars-utazások megvalósulásáig az amerikai állami űrhajózást, elmondhatjuk, hogy az SLS rakétarendszer fejlesztési programja teljesen felesleges, és végeredményben kártékony.
Menjünk a Marsra, amint csak lehet, és használjuk hozzá a Falcon Heavy hordozórakétát!
Kapcsolódó cikkek:
Vörös Sárkány a Marsra
Glenn az emberes Mars-utazásért
A szenátus rakétája (1. rész)
A szenátus rakétája (2. rész)
A szenátus rakétája (3. rész)
SLS: Formálódik az elképzelés
Amerika és a Mars: újratervezés
Harminc éves lett a barátom – harminc éves lett az „ellenségem”. Nemsokára búcsút veszünk tőle. Megragadván a lehetőséget, hátra kívánom hagyni az utókornak, hogyan is látom most, 2011 áprilisában az amerikai űrrepülőgépet.
