Részvétel egy űrrepülésen

Űrkutatást kedvelő emberek között talán nem számít tabutémának az űrrepülésen való személyes részvétel lehetősége. Ennek ellenére érzelmi töltete miatt kényes téma, mindenesetre megérdemli a körüljárást.

Miért vonzó az űrrepülésen való személyes részvétel egy ember számára? Jómagam meglehetősen egyszerű okot látok: izgalmas, nagy dolog. Olyan élmény, amire az ember egész életében emlékezik, ha egyszer részese lehetett. Minden ember ösztönösen vágyik arra, hogy legyen értelme az életének, s emiatt gyakran még a hatalmas kockázatot is hajlandóak lennének bevállalni, csak hogy meglegyen a kívánt tartalom. Szenvtelenül fogalmazva: értékkel kívánja felruházni magát az, aki vállalkozik/vállalkozna egy űrrepülésen való személyes részvételre. Nézőpontom szerint ez a fő motiváció minden esetben.

Megfordítva: ha az űrrepülés unalmas dolog volna, a kutyát sem érdekelné. Legfeljebb néhány tudóst, őket is leginkább a súlytalanság élettani hatásai miatt.

Mikor van értelme, létjogosultsága egy űrrepülésnek? Egyértelmű: ha legalább egy adott társadalom széles rétegei gazdagon profitálhatnak belőle. Gondoljunk vissza az Apollo-11 holdraszállására, vagy Farkas Bertalan űrrepülésére. Ezek a példák inkább a szellemi haszonra mutatnak rá, de akár azt is megvizsgálhatjuk, hogy az Apollo program űrrepüléseiből származó tudományos eredmények mekkora előrelépéssel szolgáltak az emberiség számára.

Minden űrrepülés valójában befektetés, amelynek meg kell térülni ahhoz, hogy értelmet nyerjen a dolog.

Úgy gondolom, hogy ezt a két szempontot kell összehoznia annak, aki valóban komolyan el kíván jutni a világűrbe, részt kíván venni egy űrrepülésen. Egyfelől: nem csak egyszerű fellángolásról, felszínes kalandvágyról van-e szó? Valóban készen áll-e az illető kockára tenni az életét? Másfelől: járna-e haszonnal más emberek számára is az, ha a bátor önkéntes valóban eljutna a világűrbe, valamikor, valahogyan?

Nézőpontom szerint egy űrrepülésen való részvétel minden esetben szolgálattétel. Amennyiben öncélú kalandozássá válik, rögtön elveszíti az értelmét. Gondoljuk vissza az Apollo-14 harmatgyenge geológiai teljesítményre a Fra Mauro-n... Ez még az űrturizmusra is igaz: komoly tartalom nélkül még ebben a kategóriában is valóban felesleges környezetszennyezéssé korcsosul az űrrepülés nemes művészete. Nem véletlenül tisztelem annyira ifjabb Simonyi Károlyt: az ő űrrepülései, az általa végzett tudományos munka következtében, mindenképpen értelmet nyertek. Az szinte másodlagos, hogy önmaga finanszírozta az űrutazásait.

Természetesen minden embernek szíve joga vágyni az űrrepülésre. Ez nem bűn. Viszont csak akkor érdemes komoly célként kitűzni egy embernek önmaga elé, ha valóban képes (volna) az illető értéket alkotni „odafent”. Persze eme kérdés eldöntéséhez komoly önismeret szükséges, nem vitatom... Valamint fontos dolog számot vetni a lehetőségekkel. Simonyi úr nyilatkozta egyszer, hogy „úgy lehet megvalósítani az álmokat, hogy az ember megkeresi az álom és a valóság közötti határvonalat, és mindig a valóságot álmodja egy kicsit tovább.” Nem érdemes fejjel nekifutni a falnak, az szinte biztosan vereséghez vezet. Ellentétben a realitások józan felmérése és a lehetőségekkel való becsületes és felelősségteljes bánásmód még a látszólag lehetetlennek tűnő dolgokat is képes megvalósítani.

Szívem szerint minden „űrbe vágyó” embernek megígérném, hogy majd valamikor teljesülni fog a vágya, megvalósul előbb-utóbb az álma. Azonban az űrkutatás és az űrhajózás népszerűsége iránt is felelősséget érző emberként nem vagyok képes ilyen kijelentéseket tenni. Kívánni kívánom mindenkinek, de megígérni nem fogom senkinek. Egyrészt mert nem áll módomban bárkit is feljuttatni az űrbe, másrészt mert nem szeretnék hiú ábrándokat nevelni egyetlen emberben sem.

Természetesen nem azt mondom, hogy lehetetlen a dolog. Sikerülhet. Viszont korántsem biztos, hogy sikerülni fog, úgyhogy feltétlenül a józan önmérsékletre szavazok a témában. Ha az ember képes különbséget tenni álom és valóság között, sokkal kisebb eséllyel fogja megégetni magát.