Kétségtelen, hogy fordulópontra jutott az amerikai űrkutatás, ami vitára sarkallja a téma iránt érdeklődőket. Íme egy markáns álláspont: az Obama-adminisztrációnak, Amerikának halvány fogalma sincs, hogy mit kezdjen az űrkutatással.
Pár hónapja megjelent már ezen a címen egy cikk az Augustine-bizottság akkor nyilvánosságra került jelentése nyomán, és akkor valamiféle noszogató reménykedés is volt a mondatban. Mára megismertük a szomorú valóságot, így a cím lemondó kijelentő módba került. Botcsinálta holdraszállás-szakértőként mélységesen lesújt, hogy megint csak lemaradok a holdraszállásról, ahogy a marsraszállásról is. Emiatt persze még nem ragadnék tollat, őrültség lenne azt várni, hogy az én kedvemhez igazítsák az emberiség tudományos tevékenységét. Azonban mint egy nap mint nap rendszerekkel, folyamatokkal, hatékonysággal, vagy csak egyszerűen emberi tevékenységgel foglalkozó közgazdásznak, a hátamon feláll a szőr az új tervekkel kapcsolatban.
Aligha tévedek a gyanúmmal, hogy most vannak olyanok az Augustine-bizottságban, akik így utólag inkább levágnák a kezüket, mintsem beleírjanak még egyszer egy olyan alternatívát a jelentésükbe, amit végül is lényegében kiválasztottak a politikusok. A sok alternatíva közé épeszű tervíró mindig ír olyat is, amit a döntnökök majd eleve utálkozva kizárhatnak, de mi van akkor, amikor a döntnökök mégis ráböknek a kakukktojásra? Hát éppen ez, ami most történt: nihil.
A legnagyobb baj az Obama-tervekkel, hogy ismét elveszi a célt az űrkutatás elől. A Columbia űrhajó hét évvel ezelőtti lezuhanásának egyetlen értelme volt: felnyitotta a szakemberek szemét, hogy tévútra tévedtek. Rájöttek, hogy összekeverték a célokat az eszközökkel, rájöttek, hogy a Föld körüli pályán való évtizedes tökölődés nem igazi cél, rájöttek, hogy a Nemzetközi Űrállomás csak egy eszköz, nem pedig cél. Bármilyen értelmes emberi tevékenységnek kell legyen valamilyen elérendő célja, valami miértje. Ennél nincs fontosabb. Egy kicsit tekintsünk vissza a múltra a célokat és miérteket illetően (az egyszerűség kedvéért az amerikai programokban tallózva):
Persze tudom, hogy kissé provokatív kérdőjeleket tenni az Obama-programhoz, de az, hogy vonjuk be a magántőkét és tökéletesítsük a megfigyelőeszközeinket, nem cél, csak egy-egy eszköz. A „menjünk valahová”, „csináljunk valamit”, az a cél. És lássuk be, hogy az Apollo programig töretlen volt a célok fejlődése, azóta viszont csak jojózik a NASA és mindig visszapottyan a már a Geminivel elért „lássuk képesek vagyunk csinálni is valamit az űrben” állapotba. Mert mi végre van egy-egy új űrhajó? Hogy elérjünk vele valamit. Mi végre van egy űrállomás? Hogy ugródeszkaként szolgáljon térben, vagy technológiában messzebbi, nehezebben elérhető célokhoz. Mi végre lesz egy-egy magánűrhajó, vagy egy korszerű eszköz? Hogy elérjünk és kutassunk vele egy űrbeli objektumot. Egyszerűen nem értem, hogy minek kéne ide magántőke, ha nem tudjuk hova megyünk. (Emlékeztetnék, egyszer már kiderült: az elmúlt 30-40 évben nyüstölt alacsony Föld körüli pálya mint cél egyenlő a „sehovával”.) A magánűrhajók nem fognak sehova se menni, ha nem jelölünk ki nekik célt. Az űrállomás márpedig nem cél, csak egy nem, vagy alig kihasznált eszköz.
Közgazdászként azzal is vitatkoznék, hogy a magánvállalkozásban végzett munka jobb az „államinál”. Ez csak afféle bebiflázott ultima ráció, ami így önmagában csak féligazság, tehát hamis állítás. A tétel úgy szól pontosan, hogy mindenütt, ahol profit van, ahol „megéri”, ott hatékonyabb, jobb a magánvállalkozás, azokban a tevékenységekben, ahol nincs profit, ahol nincs pénzügyi megtérülés, ott megáll a magántőke tudománya. A kettő keveredéséből csak drágaság és korrupció keletkezik. A tudományos kutatásban, az űrkutatásban egyelőre semmiféle profit, „megtérülés” nem keletkezik, soha nem lesz sem olcsóbb, sem hatékonyabb a magánerővel üzemeltetett NASA. Sőt, egyenesen drágább lesz: a vállalkozások áraiban nemcsak a működési költségek szerepelnek (mint a NASA költségvetésében), hanem a vállalkozás profitja is (a főnök Ferrarijáról, sőt a feleség Q7-eséről nem is beszélve). Arról az apróságról nem is beszélve, hogy mire a manapság a hobbiszintnél alig előrébb tartó magán űrvállalkozások stabilan, biztonságosan, high-tech színvonalon működő szolgáltatókká válnak, évek telnek el. Ezekben az években nem szeretnék NASA űrhajóba ülni…
A „most megállunk egy kicsit, leülünk, betanítunk másokat is a mi munkánkra, közben újraélesítjük a kaszáinkat” jellegű jövőkép nem más, mint időnyerés. Obama egy darabig zabot hegyeztet a NASA-val, hogy majd pár év múlva, amikor lesz pénz, meglátjuk mi lesz belőle, addig is állami pénzt pumpál a magánszektorba válságkezelésként. Amíg nincsenek konkrét célok, amíg kivárásra lovagol a kormányzat, addig nyugodtan kimondhatjuk, hogy Amerikának halvány fogalma sincs mit kezdjen az örökségként rámaradt űrkutatással. Megszüntetni nem merik, mert az a saját nagyságuk szembeköpése lenne. Továbbfejleszteni nem tudják, mert a válságba torkolló eszetlen hitelezési gyakorlattal a saját szupergazdaságukat ásták alá, egyszerűen most nem telik rá.
Sajnos a sok űrrajongó által feszegetett „fegyverek helyett űrhajókat” érvelés sem működőképes. Az amerikai hadsereg rengeteg másra nem alkalmas, alulképzett – lényegében a notórius munkanélküliek táborát gyarapító – embert szív fel. Ha ugyanezt a pénzt (űr)kutatásra költenék, attól a milliónyi szerencsétlen még az utcán lenne (G. I. Joe nem lenne soha NASA mérnök).
Sokkal becsületesebb lett volna Obamának azt mondani, hogy most kevesebb a pénz, nem megyünk 2020-ban a Holdra, talán majd 2030-ban és lassabban fog menni a fejlesztés. De most nem a becsület a fontos, hanem a túlélés. Akár az emberes űrrepülések élete árán is.
Kapcsolódó cikkek:
A tett halála a tökölődés... avagy pénzt a NASA-nak!
Új irány a NASA-nak
Ezzel ugrott a Hold...
Ne sírjunk a Constellation programért
A NASA most leállítandó holdprogramja egy illúzió volt, nem életképes terv. Így hát nem is biztos, hogy kár érte!
