1969 és 1971 rendkívüli évek voltak a Mars-kutatásban. Miközben az amerikaiak leszálltak a Holdra, a szovjeteknek még fontosabbá vált a presztízs növelése, így a szovjetek az eddigieknél is sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek a Mars-kutatásra.
Kazahsztánból több tonnás űrszondákat indítottak, a verseny kiéleződni látszott. A szovjetek az új, négylépcsős rakéta, a Proton kifejlesztésével lehetőséget kaptak a nagy tömegű űrszondák indítására. 1967-ben indították az első új generációs bolygóközi űrszondájukat a Vénusz felé. A Mars felé pedig 1969-ben próbáltak meg kettőt elindítani. A két szondát leszállóegységgel szerelték fel, de nem egy kis légköri kapszulával, mint a korábbi esetekben, hanem egy felszíni fényképező, mérő, kutató szondával.
Az anyaszondák feladata pedig a Mars körüli pályára állás volt, onnan az első globális Mars-térképek elkészítése. Sajnos, a Proton rakéta mindkét esetben a startot követően felrobbant, így a küldetések nem járhattak sikerrel. Épp ezért nem is hozhatták őket nyilvánosságra, a két szonda jelölése ma: Marsz 1969A és Marsz 1969B. A későbbi szovjet Mars-szondákat e két szonda terveinek átdolgozásával építették meg.
Az USA ekkor szintén két űrszondával kísérelte meg a Mars megközelítését. A Mariner-6 és Mariner-7 űrszondák (a Mariner-4-hez hasonlóan) teljes sikerrel teljesítették feladatukat. A mobil kamerarendszer miatt pedig több és jobb felbontású kép készítésére nyílt mód, s elkészülhettek az első felvételek a Mars déli pólusának körzetéről is.
Az 1969-es év után mindkét nagyhatalom átfogó tervezésekbe kezdett. Az amerikai holdprogram sikere – és belátható jövőn belüli vége – miatt a következő lépcsőfok elérése, a pályára állás lett a fő cél. Míg a szovjet oldalon az 1969-es terv (keringés, leszállás) végrehajtása, a Marsért folyó versenyben a vezetés megszerzése volt a cél.
Az amerikai Mariner-8 visszazuhant az óceánba, ám a Mariner-9 űrszonda kitett magáért. 1971-ben indult – további négy társával egy évben – a Mars felé. Programja példaértékű minden űrszonda számára. A terveknek megfelelően megérkezett, pályára állt a bolygó körül. Ám a Marson ekkor tombolt a globális homokvihar, így nem sok fényképeznivaló akadt. Ezért Mars-holdakat fotózott. A porvihar végeztével aztán ismét a Marsot fényképezte. Elkészült az első globális Mars-térkép, felfedezte a folyóvölgy-hálózatokat, s bebizonyította, hogy ha ma kihalt is a Mars, régen talán óriási vízfolyások alakították felszínét.
Felemás volt a három szovjet szonda sikere: az első 1971-es szonda nem indult el a Föld körüli parkolópályáról, alig egy keringés után elégett a légkörben, neve Kozmosz-419 lett. A Marsz-2 és Marsz-3 űrszondák azonban rendben megérkeztek a bolygóhoz, s sikeresen pályára álltak a Vörös Bolygó körül. (Felső képünkön az egyik orosz egység. Felül jól látszik a leszállószonda kagyló alakú hővédőkapszulája.) Onnan nyolc hónapon keresztül fotózták a felszínt, bár nem olyan jó minőségben, mint a Mariner-9.
A Marsz-2 juttatott először leszállóegységet a bolygó felszínére. Ám a porvihar és a műszerek valószínűleg rossz kalibrálása miatt a felszíni szonda becsapódott a talajba. Ám ez is bravúros teljesítménynek számított. A Marsz-3 leszállóegysége már jobban járt, 20 másodpercen keresztül adatokat sugárzott a felszínről, így elkészítette az első – nem teljes – panorámaképet is (fent). A kép rossz minősége miatt azonban csak annyi látható rajta, hogy a Marson is van látóhatár, s hogy a sötét égbolt sötétebb a talajnál. Mindkét leszállóegységben rovert helyeztek el, melynek működtetésére azonban nem kerülhetett sor. (Alsó képünkön a Marsz-3 leszállóegysége látható felülről.)
Kapcsolódó cikkek:
A Mars meghódítása (2. rész): Az első űrszondák
A Mars meghódítása (1. rész): Nagy elődeink
Bár a közvélemény érdeklődött a Mars iránt, az első űrszondák indításának (a hatvanas évek elején) leginkább politikai okai voltak, - mint a legtöbb űrszondának az űrverseny idején. 
