A Vörös Bolygó kutatásában igen aktív évnek ígérkezik a 2004-es. Három szonda a felszínről, három pedig bolygó körüli pályáról vizsgálja a vörös bolygót. Ennek apropóján most – háttéranyagnak szánt - cikksorozatban tekintjük át, milyen lépéseket tett eddig az emberiség a Mars meghódításáért.
A Mars évezredek óta lenyűgözi az embereket. Vörös színét a harcokban kiontott emberi vérrel hozták összefüggésbe. Nem véletlen, hogy a bolygót Mars hadistenről nevezték el a rómaiak. Csillagászati szempontból a XVI. században vált fontos kutatási célponttá. A csillagászok bebizonyították, hogy a Naprendszer középpontjában a Nap áll, s – ennélfogva – a Mars a Föld külső bolygószomszédja. A mozgásában megfigyelhető „anomáliákat” Johannes Keplernek sikerült csak megmagyaráznia: a Vörös Bolygó – a többihez képest is – elnyúlt, ellipszis alakú pályán kering a Nap körül. Ám a Mars ekkor még mindig csak vörös fénypont volt az égen.
Először Galileo Galilei figyelte meg távcsővel csillagászként az égbolt csodáit, így a Marsot is. Kis nagyítású műszerében a Mars már nem csak egy pontnak, inkább valamilyen elnyúltabb alakzatban mutatkozott. Valószínűleg Galilei a Mars fázisát észlelhette ekkor. (Bár a Mars a Föld külső szomszédja, bizonyos pozíciókban mutat egy kis fázist.) Francesco Fontana 1638-ban kezdődő Mars-észlelései már egyértelműen bizonyították a Mars-fázisok létét. Christiaan Huygens 1659-ben, 50-szeres nagyítás mellett készített Mars-megfigyelésein már részletek, sötét foltok láthatók a bolygó korongján, melyek segítségével megállapította a kb. 24 órás tengelyforgási időt. Később a bolygó hósapkáinak látványát is megörökítette.
A távcsövek tökéletesedésével egyre finomabb rajzok készülhettek bolygószomszédunkról, melyekből lassan elkészülhettek az első térképek is. A Mars kutatásának nagy előrelépését jelentette az 1877. esztendő, amikor a nagy földközelséget kihasználva Asaph Hall felfedezte a bolygó két apró holdját, a Phobost és a Deimost. Érdekes, hogy a felfedezést megelőzően nagyon sokan feltételezték, hogy a Marsnak két holdja van.
1877 másik nagy hozadéka a „Mars-csatornák” felfedezése. A megfigyelők szinte versenyeztek egymással, melyikük tud részletesebb térképet készíteni a bolygóról. A győztes mindenképpen Giovanni Virgino Schiaparelli, aki térképein majd’ 200 csatornát feltűntetett. A rendkívüli éleslátásáról ismert, de sajnos színvak csillagász által talált „canali” (csatorna) szót az angol irodalom „channel”-nek fordította. Utóbbi azonban már inkább mesterséges vájatot jelent. (Konkoly Thege Miklós magyar csillagász nem találta a csatornák nyomait.)
A csatornák, melyekről utóbb kiderült, optikai csalódás eredményei voltak, megmozgatta a kor csillagászainak fantáziáját és igen mélyen beépült a köztudatba. A népszerű vélekedés szerint a Marson élő fejlett technikai civilizáció képviselői kupolavárosokban élik mindennapjaikat (a légkör sűrűsége idővel ugyanis lecsökkent). Tengerek a Marson ma nincsenek, de régen minden bizonnyal voltak. A kupolavárosok a melegebb éghajlatú, egyenlítői vidékeken épültek, azokat csatornák kötik össze. A csatornák elsődleges feladata ugyanis a hósapkáktól a víz szállítása. Percival Lowell amerikai csillagász vált a csatornák legnagyobb „szakértőjévé”. A szakemberek társadalma megoszlott: kisebb részük hitt a csatornák létezésében, s azok különös módosulásait tanulmányozták, nagyobb részük viszont elutasította azokat. Mondanom sem kell, az előbbi vélekedés épült a köztudatba, azon „volt mit” népszerűsíteni.
Herbert G. Wells „A világok harca” című óriási sikerű könyve pedig ott is kirobbantotta a Mars-lázat, ahol addig nem volt. Művének hatása elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy ma a földönkívüli szónak szinte szinonimájává vált a „marslakó” kifejezés. Nem véletlen, hogy az űrkorszak beköszöntével a csillagászok mellett szinte mindenki nagyon várta, mikor indulhat el az első űrszonda a Vörös Bolygó felé.
Hollósy Tibor amatőrcsillagász „A vizuális Mars-megfigyelés történetéből” c. cikkének felhasználásával
