1965-ben már mindenki Hold-lázban égett, a NASA mégis a Nap megfigyelésére küldött egy egész szondasorozatot. A Pioneer program holdszondái után a Pioneer-6 Nap körüli pályára indult, a bolygóközi tér megismerésére.
A NASA az 1960-as években szinte minden lapját a Holdra tette fel: készült az Apollo/Saturn űrhajórendszer, a Gemini űrhajók is azért szálltak fel, hogy kikövezzék a Holdhoz vezető utat. A Pioneer, Ranger, Lunar Orbiter és Surveyor szondák is mind a Föld kísérőjét, vagy az oda vezető pályákat kutatták. De a mérnökök még ebben a közegben is kaptak némi további játékteret. Néhány könnyű, olcsó szonda azért épült, hogy a Naprendszerben minél messzebbre tolja azt a képzeletbeli határt, amin belül az ember elmondhatta, hogy „járt már ott”. Így jutottak el Mariner szondák a Vénuszhoz és a Marshoz, és így tervezhettek a tudósok olyan Pioneer szondákat, amelyek nem valahova mentek, csak úgy általában az űrbe. A műszerrel teletömött eszközök persze azért félállásban bedolgoztak a holdprogramba, hiszen ha olyan körülményeket találtak volna, ami veszélyes lett volna a Holdhoz tartó űrhajók utasaira, az alapjaiban ír(hat)ta volna át az Apollo programot.
A NASA nem kevesebb mint öt darab egyforma szondát tervezett Nap körüli pályára állítani, amelyekkel mintegy gyöngysort vont csillagunk köré, egy okos gyöngysort. Az amerikaiak nagyon kíváncsiak voltak, milyen sugárzási, elektromos töltési, mágneses hatások érik az űreszközöket, mennyi porral, rádiósugárzással találkoznak, egyszóval mi van a világűrben, ha kilépünk a Föld óvó ernyői alól.
A szondasorozat első tagja, a Pioneer-6 1965. december 16-án indult, egy nappal a nagy szenzáció, a Gemini-6 és -7 sikeres űrrandevúja után. A szondatípus volt minden idők egyik legolcsóbb űreszköze: kinézetre egy 94 cm átmérőjű és 89 cm magas henger, amely mindössze 63 kg-ot nyomott. A működéséhez szükséges energiát napelemek biztosították, amelyek nem kaptak külön napelemszárnyat, hanem egyszerűen a henger palástjára rögzítették őket körbe. Az áramigény is igazodott a minimalista felépítéshez, mindössze 79 watt volt az elemek által előállított teljesítmény. És egy technikai újdonságot is kipróbált a NASA ezen a repülésen, a forgásstabilizációt. A szondát a hossztengelye mentén 60 fordulat/perc sebességgel megpörgették. Ez biztosította a pálya menti stabilitást és emiatt nem kellett külön hajtóanyag a hosszú ideig megfelelő helyzetű repüléshez.
(Képek:NASA)
A Pioneer-6 egy sorozat tagja volt. A Pioneer-6, -7, -8, -9 teljesen egyforma volt, ahogy a később Pionner-E-nek átkeresztelt, startbalesetben elpusztult ötödik darab is. A szondák a Föld Nap körüli pályájának közelébe indultak keringésbe, és eredetileg egymást váltó, az egymás méréseit hosszú időn át folytató eszközöknek tervezték őket. Ám lényegében – kivételes tartósságuknak köszönhetően – egy a bolygóközi tér különböző pontjain mérő hálózattá váltak. Ezeknek a szimultán méréseknek köszönhetjük a napszél, a Nap mágneses tere és a kozmikus sugárzás első részletes, átfogó felmérését. Lényegében ezekből értettük meg a napszél szerkezetét és áramlásának mechanizmusát. Ezek a Pioneerek fedezték fel a Föld mágneses csóváját, a magnetoszférának a Nappal átellenes oldali megnyúlt uszályát, és a Pioneer-6 volt az első szonda, amelyik átrepült egy üstökös csóváján (a 70-es évek híres üstököse, a Kohoutek-üstökös csóváját érzékelték a pordetektorok). A nap mágneses jelenségeinek valós idejű megfigyelésével az űridőjárás első megfigyelőhálózatát is ezen szondasorozat „személyében” üdvözölhetjük, jóllehet a gazdájuk nem erre szánta őket.
A Pioneer-6 eredetileg hat hónapos küldetésre indult, ám a NASA még 42 évvel (!) később, 2007-ben is operatív státuszúnak sorolta be jelentésében, így ma ezt az űreszközt tekintjük a leghosszabb ideig szolgálatban levő űrszondának (lényegében csak a Pioneer-9 tekinthető meghibásodott, tovább nem üzemelő eszköznek). A szonda elpusztíthatatlanságát jól jelzi, hogy amikor a Pioneer-6 rádióadója kicsivel működésének 30. évfordulóját követően, 1995. decemberében elromlott, elég volt egy rádióparancs a tartalék rendszerre való átkapcsolásra és a szonda tökéletesen működött tovább. A működőképességükre ma már nincs közvetlen bizonyíték, mivel a rádiójelük érzékelésére használt Deep Space Network földi antennahálózat túl elfoglalt ahhoz, hogy kövessék őket, főleg akkor, amikor az újabb szondagenerációk már jobb minőségű méréseket is képesek szolgáltatni (a rádiójelek legutolsó detektálására 2007. március 26-án került sor).
Kapcsolódó cikkek:
Űrrandevú: 40 éve repült a Gemini-6 és a Gemini-7 (1. rész)
Űrrandevú: 40 éve repült a Gemini-6 és a Gemini-7 (2. rész)
Űrrandevú: 40 éve repült a Gemini-6 és a Gemini-7 (3. rész)
A Voyager szondák a tudomány kedvenc kuriózumai. Idén nyáron mérföldkőhöz ért az egyikük: belépett a Naprendszert a csillagközi tértől elválasztó tartományba.
