Már 1972-ben, az utolsó holdraszállás után készen állt a technika az első emberes Mars-utazás megvalósítására – állítják sokan. Ám ezzel szemben még napjainkban is sok leküzdendő akadály magasodik a bolygó emberes meghódítása előtt.
Az akadályokból csak néhányat említünk a legfontosabbak közül. Sajnos szinte egytől egyig olyanok, melyek egyikére sem tudjuk ma az egészen pontos megoldást, s legfeljebb csak elképzeléseink vannak arra, hogyan küzdhetnénk le.
A Mars űrhajórendszer indulhat egy vagy több darabban, ezt tekintsük megvalósítottnak. Viszont a Marsig tartó út során az űrhajósok – a holdraszállásoknál sokkal hosszabb időtartamra – elhagyják a Föld kozmikus sugárzástól óvó mágneses terét. Így a napszél közvetlenül éri az űrhajó falát. Nem az esetleg fellépő elektromos zavarok okozzák a fő gondot, ahogy az űrszondáknál sem tették ezt, hanem az ember reagálása a sugárzásra. Nem azért küldünk embereket a Marsra, hogy előrehaladott rákkal térjenek vissza! Valahogy védekeznünk kell ez ellen!
Persze lehet, hogy már most el kellene kezdeni a tárgyalást a zöldekkel. Orosz számítások szerint egy Mars-expedíció energiaszükségletét csak egy 36 ezer négyzetméteres napelem (naperőmű) tudná fedezni. Ezt a Földön előtte tesztelni kell, gördülékeny nyithatóságát többször ellenőrizni – egyszóval gyakorlatilag megvalósíthatatlan és értelmetlen is. Értelmetlen, hiszen ismerjük az RTG-t, vagyis az izotópok természetes bomlásából keletkező hőt felhasználó energiaforrásokat. Igen ám, de egy ekkora űrhajó energiaszükségletét még ez sem fedezné.
A Vikingek óta sikerrel alkalmazott leszállási technika (hővédőpajzs, ernyők, földet érés) nem alkalmazható egy Mars-komp esetén. A Mars légköre túl vékony, túl kis sűrűségű, hogy egy nagyobb tömegű testet időben lefékezzen. A leszállás ahhoz hasonlítana a ma alkalmazott eljárással, mintha a Holdra akarnánk ejtőernyővel leszállni.
Ideális esetben a Mars-komp a már korábban a felszínre juttatott lakómodultól pl. 40 méterre száll le. Abszolút rossz esetben a bolygó másik oldalára. A cél az, hogy a 40 métert minél inkább megközelítsék az űrhajósok, ezt nevezik pin-point landing-nek. A cél, hogy két test 100 méteres körzetben landoljon egymáshoz képest. A mai ún. leszállási ellipszisek ennél jóval nagyobbak (mondjuk nagyságrendileg egy Dunántúl méret). Nem túl kedvező, ha a Mars-komp és a lakómodul távolsága akkora, mint Sopron Pécstől. (Az űrhajósok ekkor sem kerülnek életveszélybe természetesen, de a tervezett programot át kell írni.)
Csupán ezekkel a példákkal szerettem volna rávilágítani a technikai problémákra, s akkor még nem beszéltünk az utazás pszichológiai (távol a Földtől, még inkább az irányítóközponttól), űrorvostani (tartós súlytalanság) hatásairól, vagy egyszerűen arról, mit esznek majd az űrhajósok. Ám ne feledjük, a problémák azért vannak, hogy leküzdjük őket, a Mars-programban dolgozó szakemberek pedig így gondolkodnak.
Egyik lehetőség egy elzárt, “védett” terem kialakítása, ahová a nagyobb napkitörések idején behúzódhatnak az űrhajósok. Ennél is jobb megoldásnak kínálkozna az űrhajó egész falát valamilyen jelentősen árnyékoló anyagból építeni. Jelenleg erre is folynak sikerrel kecsegtető kísérletek.
Föld körüli pályán már sokszor kipróbálták, űrszondák esetében a JIMO Jupiter-szondát próbálták volna ki először a fedélzeti atomreaktort. Ha elég távol helyezik az űrhajósoktól, valamilyen módon árnyékolják, akkor nincs gond az energiaszolgáltatással. Ám elég borzasztóan nézne ki, ha az emberiség talán legnagyobb vállalkozásának indításakor zöld tömegek tüntetnének Floridában.
Ha egy lakómodult szeretnénk a Marsra juttatni, melynek úgy 20 tonna is lehet a tömege, akkor a probléma még nagyobb. Jelenleg vannak tervek arra nézve, hogy a nagy tömeg esetén a légkörbe lépéstől a leszállásig rendelkezésre álló mindössze 90 másodperc alatt milyen legyen a leszállás mechanizmusa, de ezek egyike sem kipróbált, egyiket sem tesztelték. A legközelebbi teszttelep pedig maga a Mars.
A leszállást ismét csak a légkör nehezíti. A felsőbb rétegekben fújó áramlatok meglehetősen kedvezőtlenül befolyásolhatják a végső leszállási pontot. Ez ellen ugyan lehet védekezni (ahogy azt az Opportunity esetén tették – ott stabilizáló hajtóművel szerelték fel a leszállító rendszert, hogy a széllel ellentétes irányba vigye a szondát), ám a pin-point leszállási technológia egy légkörrel rendelkező égitest esetében teljesen kipróbálatlan.
Ilyen címek a bulvársajtóban olvashatóak időnként, most mégis kölcsönvettük, mert szóról szóra igaz: ma 40 éve szállt le az első ember építette űreszköz (a Luna-9) a Holdon.
