A többszörösen újratervezett, megerősített szondasorozat hetedik tagja volt az első, amely kibírta a Vénusz poklát. Negyven éve startolt az Esthajnalcsillag első meghódítója.
A vezető tervező úgy döntött, a következő szonda építésénél többé semmiféle „tudományos becslést” nem hajlandó alapul venni, hanem „saját hatáskörben” 180 atmoszféra felszíni nyomást jelöl meg tervezési kritériumként. Hogy viszonylag biztosra menjenek, még egy nyomáskamrát is építettek, ahol 150 atmoszférán és 540°C-on tudták tesztelni az elkészült gyártmányokat. A szonda végül erősen túlbiztosított, ellenálló darab lett, 1138 kg-os tömeggel. A kialakítás olyan masszív lett, hogy a hordozórakétát is le kellett cserélni egy erősebbre. A Molnyijára esett a választás. A tömegnövekedés hatásainak kompenzálása mellett a légköri süllyedést is optimalizálni kellett, mivel szinte elviselhetetlenül hosszúra nyúlt ez a repülési fázis. Ezért „reffelték” az ejtőernyőt (a kötélzetet közel a felfüggesztési ponthoz egy zsinórral szűkebbre fogták), amellyel gyorsabban süllyedhetett a szonda, de a talajt érés még nem volt túl kemény.
A startra 1970. augusztus 17-én került sor (a megszokott testvérszondáéra pedig 5 nappal később; ám ezúttal is sikertelen volt a kettős próbálkozás, a második eszköz Föld körüli pályán ragadt). December 15-én aztán a Venyera-7 elérte a Vénuszt és elkezdte a leszállást. Tizenhárom percig süllyedt a szonda egyenletes ütemben, amikor hirtelen óriásit lassult. Tizenkilenc percnél azonban váratlanul ismét gyorsulni kezdett a süllyedés. Az analízis szerint elhasadt az ejtőernyő, a szonda pedig himbálózni kezdett. Végül a légköri turbulenciák az ejtőernyő összeomlását okozták, a legutolsó másodpercekben a szonda szabadon esett a felszín felé. A Venyera-7 17 m/s sebességgel ért talajt. A rádióadás megszakadt.
Azonban valaki túl csalódott volt az ismételt kudarc miatt az irányító központban és nem tette a dolgát, nem kapcsolta le a szonda rádióadását rögzítő magnetofont. Később valaki elővette a túlpörgött szalagot és meglepve tapasztalta, hogy adatok vannak rajta. A szonda az eredeti teljesítményének 3%-án adott jeleket és a szalag még 23 percnyi, nagyon gyenge jelet küldött a méréseiről. Ezek szerint a hőmérséklet a minden képzeletet felülmúló 457°C és 474°C között változott. A nyomás sem volt kevésbé meglepő, a földiének közel 100-szorosát közvetítették a műszerek. A szonda szerencséje az volt, hogy bár szabadesésben ért talajt, a felszín puha volt – mérések szerint a vulkáni tufához hasonló sűrűségű anyagot feltételeztek a helyszínen. Mintha puha homokba esett volna a szerkezet, így nem szenvedett komolyabb károsodást.
A Vénusz, bár a Földről ragyogása miatt szépnek mutatkozott, valójában egy pokoli, végtelenül ellenséges helynek bizonyult. A huszonhárom percnyi adat kiértékelése, a rádiójel gyengülése arra engedett következtetni, hogy a talajt éréskor a Venyera-7 az oldalára borult. És még valamit bizonyított: sikerült először elérnie egy ember alkotta szerkezetnek a belső bolygószomszéd felszínét és 23 percig működnie.
Kapcsolódó cikkek:
Az első leszállás a Vénuszon: 40 éve startolt a Venyera-7 (1. rész)
A Föld testvérbolygója váratlanul kemény diónak bizonyult a belső bolygószomszédunkat megcélzó szovjet űrkutatás számára. Hat „hivatalos” és jónéhány sikertelen, eltitkolt szonda sem volt elég egy sikeres leszállásra. A hetedik szondát sikerült először lejuttatni a felszínére.
