A startra 1970. augusztus 17-én került sor (a megszokott testvérszondáéra pedig 5 nappal később; ám ezúttal is sikertelen volt a kettős próbálkozás, a második eszköz Föld körüli pályán ragadt). December 15-én aztán a Venyera-7 elérte a Vénuszt és elkezdte a leszállást. Tizenhárom percig süllyedt a szonda egyenletes ütemben, amikor hirtelen óriásit lassult. Tizenkilenc percnél azonban váratlanul ismét gyorsulni kezdett a süllyedés. Az analízis szerint elhasadt az ejtőernyő, a szonda pedig himbálózni kezdett. Végül a légköri turbulenciák az ejtőernyő összeomlását okozták, a legutolsó másodpercekben a szonda szabadon esett a felszín felé. A Venyera-7 17 m/s sebességgel ért talajt. A rádióadás megszakadt.
Azonban valaki túl csalódott volt az ismételt kudarc miatt az irányító központban és nem tette a dolgát, nem kapcsolta le a szonda rádióadását rögzítő magnetofont. Később valaki elővette a túlpörgött szalagot és meglepve tapasztalta, hogy adatok vannak rajta. A szonda az eredeti teljesítményének 3%-án adott jeleket és a szalag még 23 percnyi, nagyon gyenge jelet küldött a méréseiről. Ezek szerint a hőmérséklet a minden képzeletet felülmúló 457°C és 474°C között változott. A nyomás sem volt kevésbé meglepő, a földiének közel 100-szorosát közvetítették a műszerek. A szonda szerencséje az volt, hogy bár szabadesésben ért talajt, a felszín puha volt – mérések szerint a vulkáni tufához hasonló sűrűségű anyagot feltételeztek a helyszínen. Mintha puha homokba esett volna a szerkezet, így nem szenvedett komolyabb károsodást.
A Vénusz, bár a Földről ragyogása miatt szépnek mutatkozott, valójában egy pokoli, végtelenül ellenséges helynek bizonyult. A huszonhárom percnyi adat kiértékelése, a rádiójel gyengülése arra engedett következtetni, hogy a talajt éréskor a Venyera-7 az oldalára borult. És még valamit bizonyított: sikerült először elérnie egy ember alkotta szerkezetnek a belső bolygószomszéd felszínét és 23 percig működnie.
Dancsó Béla
